Berlinger Edina

Elvonási tünetek - Újabb két téveszme a felsőoktatásról

  • Berlinger Edina
  • 2013. március 14.

Publicisztika

Tavalyelőtt októberben, azaz akkor, amikor már készülődött a felsőoktatáson azóta végigsöprő vihar, e lapban bemutattam és cáfoltam a radikális pusztítást részben megalapozó négy téveszmét (Vödör a fejre, Magyar Narancs, 2011. október 20.). Ezek a következők voltak. 1. "Túl sok a diplomás." 2. "A tömeges felsőoktatás szükségképpen a minőség hanyatlásával jár." 3. "Az állam csak azt a képzést támogassa, amire a piac is igényt tart." 4. "A hallgatói létszám alapú finanszírozás rossz ösztönzőket gerjeszt."

(Vödör a fejre, Magyar Narancs, 2011. október 20.).

Az azóta eltelt időben a rothadó táptalajon a téveszmék jobban virulnak, mint valaha. Az alábbiakban két újabb, különösen veszélyes példányt szeretnék részletesen bemutatni és cáfolni. Az első a felsőoktatás makroszintű, a második a mikroszintű hatékonyságával kapcsolatos.

1. "Spórolni kell a felsőoktatáson: az állami pénzt magánpénzzel kell helyettesíteni."

Minden területen vissza kell szorítani a túlterpeszkedett, nem hatékonyt államot, és nagyobb teret kell adni a magánfinanszírozásnak, az egyéni kezdeményezésnek és a felelősségvállalásnak. Hiszen az állami források szűkösek, különösen most, válság idején, és mindenkinek meg kell értenie, hogy most másra kell a pénz. A hiányzó állami finanszírozás pótlására növelni kell a tandíjbevételt, tekintettel arra, hogy a felsőoktatásnak jelentős magánhaszna van.

Ezzel a nem is liberális, sokkal inkább libertáriánus eredetű gondolattal szemben azt állítom, hogy a masszív állami finanszírozásnak igenis helye van a felsőoktatásban, méghozzá a tovagyűrűző pozitív társadalmi hatások miatt.


Fotó: Németh Dániel

Ha az állam kivonul a finanszírozásból, akkor rengeteg lehetőség elvész az egész közösség számára - kisebb lesz a gazdasági növekedés, lassabban jövünk ki a válságból, s többen bennragadnak a szegénységben és a kilátástalanságban. A felsőoktatás nem viszi a közpénzt, hanem hozza. Az OECD majd minden tagállamára kiszámolta, hogy mennyi volt az egy diplomásra jutó társadalmi költség, illetve társadalmi haszon 2008-ban. A módszertan szerint egy átlagos diplomás teljes életpályáját modellezik az elérhető statisztikai adatok (jövedelem, foglalkoztatás, élettartam stb.) alapján. A számszerűsíthető hasznok négy részből tevődnek össze: a magasabb jövedelemadó és társadalombiztosítási járulék, valamint az alacsonyabb munkanélküliségi és szociális segélyezés hatásából. A költségeknél figyelembe veszik a direkt állami kiadások mellett az elhalasztott jövedelmek után meg nem fizetett adókat is. A magyar férfiak esetében a hasznok 14,3-szer (!) nagyobbak, mint a költségek (jelenértéken összevetve), és ebben a mutatóban abszolút elsők vagyunk 28 ország közül (az OECD-átlag 3,8). Nők esetében ez az arány "csak" 8,2, ezzel az ezüstéremre voltunk jók, hajszállal lemaradva Portugáliától (az OECD-átlag 2,5). Van-e jobb befektetés a magyar állam számára, mint a felsőoktatás? (Talán csak a közoktatás, az egészségügy és a kultúra.)

A magyar állam 2009-ben 281 milliárd forintot, a GDP 1,1 százalékát költötte a felsőoktatásra. Az OECD-átlag ezzel szemben 1,4 százalék volt, vagyis a magyar felsőoktatás még a 2009-es szint mellett is meglehetősen alulfinanszírozott volt. Ám minthogy Magyarországon a felsőoktatásbeli részvételi arány csak kb. kétharmada volt az OECD-átlagnak (2009-ben 38 százalék versus 26 százalék a 20-29 éves korosztály százalékában), az egy hallgatóra jutó éves kiadás relatív szintje nagyjából megegyezett az OECD-átlaggal (az egy főre jutó GDP 42 százaléka). Azaz: a lemaradásunk már ekkor sem annyira az egy főre jutó finanszírozás mértékében, mint a létszámban jelentkezett.

Mindezek ellenére és őszinte megrökönyödésünkre a 2009 utáni időszakban nem indítottak nagy állami kampányt a felsőoktatási részvételi arány és a hozzáférés növelése érdekében. Sőt. A kormányzati kommunikációban a diplomásokkal kapcsolatosan egyre inkább elszaporodtak az olyan kifejezések, mint "túltermelés", "munkanélküliség", "Dunát lehet rekeszteni" meg "romkocsmában merengő". Ezzel párhuzamosan folyamatosan és drasztikusan csökkentették a magyar felsőoktatás állami finanszírozását. Amellett, hogy 2011-ben eltörölték a szakképzési támogatást és az innovációs járulékot, évről évre látványosan olvadt le a költségvetés Egyetemek és főiskolák c. fejezetében szereplő összeg is; így a 2013-as előirányzat (figyelembe véve az időközi inflációt is) mindössze 56 százalékát éri a 2009-esnek. (Erről lásd 1. táblázatunkat.)


 

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a finanszírozás csökkenése a korosztály csökkenésének, vagyis a demográfiai változásoknak a természetszerű következménye, nézzük meg a táblázat jobb oldalát is. Az érettségizők száma 2009 és 2012 között lényegében nem változott, sőt a jelentkezők és a felvettek száma eleinte - csökkenő finanszírozás mellett is - nőtt. A tavaly elkezdődött kormányzati sokkolás hatására viszont tényleg drámaian csökkentek a létszámok (még a támogatott szakokon is), és különösen igaz ez az államilag finanszírozott helyeken. A források elvonása tehát nem követte, hanem megelőzte, sőt a keretszám-manipulációkkal kiegészítve lényegében kiprovokálta a létszámok csökkenését - még jóval azelőtt, hogy a sokat emlegetett demográfiai fogyás hatása megjelent volna a felsőoktatásban.

Semmilyen ésszerű indokot nem lehet felhozni erre a rombolásra. Egy prosperáló, tiszta technológián alapuló, jó növekedési kilátásokkal rendelkező iparágat sorvasztottunk el, miközben versenytársaink tudatosan növelték a támogatást ezen a területen - még a világválság közepette is. A felsőoktatás olyan speciális ágazat, ahol a protekcionista állami beavatkozás tökéletesen elfogadott nemzetközi gyakorlat. A svájci ETH Zürich Egyetem 2009-es költségvetése például nagyjából 308 milliárd forintot tett ki, vagyis több volt, mint amennyit mi az egész felsőoktatásra szántunk - és ennek 80 százalékát a svájci állam biztosította. Svájc ugyanis tudatosan az agyelszívás nyertese akar lenni. Ez az egyetem méretét - az oktatók és hallgatók számát - tekintve nincs akkora, mint az ELTE fele. Miközben más országok óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy legalább pár kiemelt egyetemük nemzetközi szinten is láthatóvá váljon, és nem sajnálják az állami forrásokat erre a célra, nálunk a nagy kutatóegyetemek szenvedik el a legnagyobb elvonásokat, hiszen abból könnyű elvenni, ami elég nagy. Ilyen körülmények között a magyar hallgatókat sem fogjuk tudni megtartani, nemhogy külföldieket vonzanánk ide. A felsőoktatási intézmények magukra hagyásával kormányunk példa nélküli ultraliberális gazdaságpolitikát folytat. Ami a felsőoktatásban az elmúlt években zajlik, az mintapéldája a kizárólag rövid távú fiskális érdekek által vezérelt átgondolatlan, értékromboló, nemzetellenes "értelmetlen megszorításoknak".

Még akkor is, ha a kiinduló hibás érvelésnek egyes elemei egyébként igazak. Valóban jelentős a felsőoktatás magánhaszna, és ezen az alapon tényleg jogos a tandíj bevezetése. Az OECD számításai szerint 2008-ban a magyar férfiak magán haszon/költség mutatója 11,6 - az OECD-átlag majdnem ugyanennyi (11,3). Azaz a felsőoktatás magánhaszna a magánköltségekhez képest nem olyan kirívóan magas, mint azt a társadalmi hasznok és költségek tekintetében láttuk, az arány nagyjából hozza a nemzetközi átlagot. Nem kétséges - és a számok is ezt mutatják -, hogy a diploma nemcsak társadalmi, hanem egyéni szinten is rendkívül jó befektetés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalmi finanszírozást csökkenteni lehet a tandíj-bevezetéssel párhuzamosan. Az alulfinanszírozott felsőoktatás miatt ugyanis a társadalmi optimumnál lényegesen kevesebb lesz a diplomás és rosszabb a minőség, vagyis rengeteg társadalmi haszon ("érték") elvész. Az alulfinaszírozott felsőoktatás kiszorul a globális felsőoktatási versenyből, amely a 21. század egyik legfontosabb hadszíntere. Nem véletlen, hogy az EU az egész gazdaságpolitikáját a humántőke-fejlesztésre, és különösen a felsőoktatásra és a kutatásra alapozza. Milyen alapon gondoljuk, hogy miránk mindez nem vonatkozik?

A társadalmi és egyéni szintű megtérülési mutatók egyértelmű üzenete, hogy felsőoktatásra összességében nem kevesebbet, hanem többet kellene költenünk. És mivel az állami források jelentősen nem növelhetők, valóban meg kell oldani a magántőke bevonását. A magántőke pedig - sokszor elmondtuk - nem más, mint a tandíj és a diákhitel kombinációja. (Az ugyanis merő illúzió, hogy magánszemélyek és cégek adományaiból jelentős pénzt lehet bevonni. Még a legmenőbb amerikai egyetemeken sem haladja meg ez a forrás a 10 százalékot, pedig ott ennek vagy kétszáz éves hagyománya van.) A jelenleginél jóval alacsonyabb szintű, de általánosan fizetendő tandíj bevezetésével a hallgatók kapnának is valamit a pénzükért (még jobb képzést és még értékesebb diplomát), és a felsőoktatást sem korlátozná annyira az állami források szűkössége. A tandíj összege ugyanakkor nem lehet nagyobb, mint amennyit a társadalom elvisel, és amennyit az önfenntartó (azaz állami támogatás nélküli) Diákhitel 1-ből könnyedén finanszírozni lehet - kezdetben például havi 5-10 ezer forint. (Az agyontámogatott Diákhitel 2-t meg felejtsük el.) Igaz, ez mindössze kb. 4-8 milliárd többletbevételt hozna, ami nem tűnik soknak, de hozzájárulna egy egészségesebb finanszírozás kialakulásához, és megteremtené a méltányosabb közteherviselés alapjait. A jelenlegi rendszerben ugyanis a hallgatók jelentős része havi 40-160 ezer forintos tandíjat fizet, míg mások semmit sem. Ez a fura, megosztott tandíjrendszer, ami számunkra maga a megkérdőjelezhetetlen politikai rögvalóság, valójában a kommunista rendszer öröksége.

De a tandíj bevezetésével párhuzamosan legalábbis szinten kell tartani az állami finanszírozást. A GDP arányában minimálisan annyit kell költenie az államnak a felsőoktatásra, mint 2009-ben, vagyis legkevesebb 1,1 százalékot. A nemzetközi összehasonlításokból láthattuk, hogy ez is nyomorúságosan kevés - de semmiképpen nem csökkenthető össznépi társadalmi katasztrófa kockáztatása nélkül. És senki ne jöjjön azzal, hogy jó, de honnan vegyünk el. Onnan, ahová tették. Ha csökken a GDP, akkor rendben, az "együtt sírunk, együtt nevetünk" elv alapján csökkenjen a felsőoktatás állami támogatása is pár százalékot. De ne évi 20-30 százalékkal, mert azt nem lehet túlélni.

Hallgatói fórum a Színművészetin


Hallgatói fórum a Színművészetin

Fotó: Németh Dániel

Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy nincs értelme sem a keretszámokról, sem a ponthatárokról szóló beszédnek: ezek álviták, mint ahogy az "egyetemi autonómiáról", erről a meghatározhatatlan fogalomról szóló diskurzus is az. Pénz nélkül ugyanis kevés hallgató fog bejutni a felsőoktatásba, és/vagy vacak diplomát fog kapni, akárhogy csűrjük-csavarjuk a felvételi keretszámokat és ponthatárokat. Ugyanígy: ha önkényes és ötletszerű a finanszírozás, akkor hiába távolítják el a kormány megbízottait, a kancellárokat az egyetemi vezetés közeléből, és hiába szervezzük át az egyetemi irányítást, az egyetemek pénzügyi kiszolgáltatottsága maga alá temeti az akadémiai autonómiát.

Sajnos a pénzről szóló párbeszédet megnehezíti az a gyakorlat, hogy a felsőoktatásra szánt forrásoknak csak egy része jelenik meg a költségvetés Egyetemek és főiskolák címe alatt (2009-ben a 281 milliárdból csak 186 milliárd), a többi a legkülönbözőbb helyeken (a gazdasági, honvédelmi, belügyi tárcánál stb.) van elrejtve. Amikor azt mondja a kormány, hogy ad még 10 milliárdot a kutatóegyetemeknek, meg ki tudja, hány milliárdot a PPP-re, akkor nem tudni, hogy ez valóban többletpénz-e, vagy csak valamit a sötétből a fényre hoztak. Épp ezért ahhoz kell ragaszkodni, hogy legalább a fejezetcímben szereplő tételeket, vagyis a közvetlenül az egyetemeknek juttatott pénzeket állítsák vissza a 2009-es évnek megfelelő szintre.

Hiszen csak akkor érdemes széles körű szakmai párbeszédet folytatni a felsőoktatás fejlesztéséről, arról, hogy mit csinálhatnánk jobban, hogyan lehetne jobb ösztönzőket kialakítani, hogyan kell mérni a teljesítményt és a minőséget, ha a felsőoktatási intézmények pénzügyi helyzete stabilizálódik. És ezzel eljutottunk a kettes számú téveszméhez.

2. "Az állami források csökkentése racionálisabb gazdálkodásra ösztönöz, ezért csökkenni fog a pazarlás."

Az egyetemek nem működnek hatékonyan, pazarolnak, fölösleges párhuzamosságok vannak, szétaprózódott a képzés. Az oktatók elkényelmesedtek, teljesítmény nélkül is biztos az állásuk, alig van órájuk, a magáncégüket menedzselik hivatali időben, pályázati pénzekből dőzsölnek. Ha az egyetemek kevesebb állami pénzt kapnak, akkor kénytelenek racionalizálni tevékenységüket, így megszüntetik a fölösleges képzéseket, elbocsátják a fölösleges oktatókat, a többiek jobban és többet fognak dolgozni. A kiadáscsökkentések mellett végre abban is motiváltabbak lesznek az egyetemek, hogy több magánbevételt szerezzenek, például pályázatok vagy tandíjas hallgatók révén.

E tézisnek már a kiindulópontja, a helyzetleírása is téves.

Nehezen hihető, hogy egy rendszer, melynek a makroszintű hatékonyságmutatói nemzetközi viszonylatban annyira kiemelkedőek, mint a magyar felsőoktatásé, mikroszinten oly rosszul működne. A fenti kritika egy része jogosnak tűnhet valamely hétköznapi élményünk alapján - de az anekdota vagy egy gonosz pletyka ("a szomszéd egyetemi tanár otthon lebzsel hétköznap is, de Thaiföldre jár telelni" stb.) csak kocsmai beszélgetésekben hangzik jól, a gazdaság- meg a felsőoktatás-politika tervezése objektivitást és módszertani alaposságot kíván meg. Amikor komoly professzorok azt bírják leírni, hogy "a tanárok úgy tesznek, mintha tanítanának, a diákok pedig úgy tesznek, mintha tanulnának", akkor nem csak magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt, de felületes helyzetleírásukkal sokat ártanak az egész rendszernek. A felsőoktatás és a kutatás nem úgy működik, mint egy szegecselőüzem; ami a felületes külső szemlélőnek pazarlásnak, párhuzamosságnak tűnik, az az egész dolog megfoghatatlan esszenciája. (Erről Kálmán C. György írt a magyarnarancs.hu-n vezetett blogjában szellemes posztot, Pazarolni jó címmel.) De még azt is el kellene tudnunk viselni valahogy, hogy a világ nem tökéletes, és a rendszerek nem működnek 100 százalékos hatékonysággal.

A tézis veleje pedig, az tudniillik, hogy az állami támogatások elvonása növelné a hatékonyságot, végképp nem igaz.

Legnagyobb egyetemeinktől, amelyektől tehát leginkább elvárjuk, hogy a tudomány fellegvárai legyenek, és magukhoz vonzzák a legjobb hazai és külföldi hallgatókat, 2008 és 2013 között összesen több tízmilliárdos nagyságrendben vontak meg forrásokat (az időszak egészére jellemző 20-25 százalékos inflációt nem is számítva). (A precíz adatokat lásd 2. táblázatunkban.)


 

A százalékos elvonásokat tekintve a Szolnoki Főiskola (-78 százalék), a Nyíregyházi Főiskola (-66), a Nyugat-magyarországi Egyetem (-65), a Dunaújvárosi Főiskola (-64) és az Eötvös József Főiskola (-59) a legnagyobb vesztes. 'k a működésképtelenség határán túlra kerültek, a csőd bejelentése csak idő kérdése. Lehet, hogy hiányzik belőlem a fővárosi öntudat, de egyáltalán nem gondolom, hogy ezek a főiskolák megérdemlik a sorsukat, és most a minőség ül diadalt. Meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg érték vész el - teljesen értelmetlenül.

Az elvonások legnagyobb része váratlanul, az elmúlt két évben zuhant az intézményekre: és a finanszírozás ilyen hirtelen kiszáradására az egyetemek nem tudtak felkészülni, az alkalmazkodást pedig sok adminisztratív korlátozás gátolta. A kieső állami pénzeket sehol nem sikerült teljes körűen pótolni. (Hogy a saját intézményem példáját citáljam ide, a Corvinus Egyetemen sem, ahol pedig az állami ösztöndíjak elvonása ellenére 2012-ben ugyanannyi hallgatót sikerült felvenni, mint korábban, csak a ponthatár lett némileg alacsonyabb.) Nem elég, hogy megszüntették a szakképzési támogatásokat, 2011, majd 2012 végén egyik napról a másikra zárolták a számlákat, amivel lehetetlenné tették a korábban megszerzett szakképzési pénzek elköltését is - erre eredetileg 2012 decemberéig lett volna mód. (A Corvinus úgy 80 millió forintnyi szakképzési pénzt küldött vissza az államnak, mert likvid pénz híján nem tudta elkölteni.) Az elvonások és a zárolások miatt az egyetemek nem tudnak időben fizetni szállítóiknak, ezért késedelmi kamatot fizetnek. (A Corvinus például a 2012. évi PPP-díjjal késett: csak ezen az egy tételen 50 millió forint késedelmi kamat keletkezett.) A "zárolások" kifejezés azt jelenti, hogy azt a pénzt már soha nem kapjuk vissza. A fejlesztéseket az is akadályozza, hogy teljes beszerzési stop van érvényben az egész szektorban, azaz az intézmények akkor sem vehetnek például bútort vagy számítástechnikai eszközt, ha saját forrásból lenne rá pénzük.

E kényszerintézkedések rombolják az egyetemek hírnevét, a munkamorált és a színvonalat, az azonnali túlélés szempontjai felülírják a hosszú távú stratégiákat. A likviditási lyukakat az intézmények úgy tömik be, hogy a legnyereségesebb, saját bevételt termelő egységeiktől és programjaiktól vonják el a pénzt; új kollégát akkor sem vehetnek fel, ha egyébként szükség lenne rá, és a jövőben nyereséget termelne. Nem fizetik ki az oktatók keresetkiegészítéseit (a fizetős tanfolyamokon vállalt oktatást), pedig ez a tevékenység saját bevételt, esetenként sok saját bevételt hoz az egyetemnek. Nincs pénz konferenciákra, utazásra vagy vendégelőadókra. Senki nem tudja, mi sül ki az oktatók nyugdíjazásából, és hogy e kényszer következtében az intézmények hogyan fognak megfelelni a legelemibb akkreditációs követelményeknek.

Ismét a Corvinus példájára hivatkozom. A kormány és a HÖOK januári megállapodása alapján 450-470 pont felett újra felvehetünk "államilag finanszírozott" hallgatókat. A tapasztalat szerint sok ilyen diákra számíthatunk, és ez örvendetes, mert talán kevesebben mennek egyből külföldre a legjobbak közül; de ez azt is jelenti, hogy nem fogunk tudni annyi tandíjat beszedni, amennyire számítottunk (hisz az egyetem kapacitásai korlátozottak).

A kormány és a HÖOK megállapodásából viszont kimaradt, hogy az állam a több államilag finanszírozott hallgatóhoz többletpénzt is biztosít. Tavaly év végén kiszámoltuk, hogy a decemberi létszámadatok és a hallgatói, illetve kutatási normatíva alapján mennyi költségvetési pénz illetné meg az egyetemet 2013-ban. Az idei állami előirányzatunk (5,7 milliárd forint) már ekkor több mint egymilliárddal volt kevesebb, mint ami elvileg járna. A mostani állás szerint a Corvinus Egyetem hiánya 3 milliárd forintra nő év végére, ha a kormány hirtelen meg nem sajnál minket, és ha továbbra is a szokott módon próbáljuk ellátni a feladatainkat. Ez maga lenne a csőd - és hogy elkerüljük, javaslat született arra, hogy a nem rezsi jellegű költségek tekintetében 80 százalékos, a személyi kiadások terén 29 százalékos megtakarítást kell elérni. A javaslatban szó volt februárban bejelentendő csoportos elbocsátásról is. És a Corvinus csak egy intézmény a sok közül.

Közben a múlt héten elkezdődött a tavaszi félév. Az egyetemi, főiskolai oktatók megtartották az első órákat, és úgy próbálnak tenni, mintha minden rendben lenne. De szűkebb csoportokban arról beszélgetünk, hogy ki nem működik elég hatékonyan, és kitől kellene megválni: más karoktól, más tanszékektől, más emberektől. De nem mitőlünk! Lehet, hogy vannak olyanok az egyetemen, akik csekély teljesítménnyel túl sok erőforrást monopolizálnak. Nem tudhatjuk biztosan - hisz időnk nagy részét nem mások tevékenységének részletes megfigyelésével és értékelésével töltjük. De ha mégis vannak ilyen emberek vagy egységek, akkor annak az lehet az oka, hogy ők valamilyen rejtett gazdasági, politikai, tudományos hatalommal bírnak, amellyel tartósan kompenzálni képesek a mérhető teljesítmény hiányát. Ám attól, hogy az állam kevesebb pénzt ad, ez a láthatatlan hatalmi struktúra nem változik meg, sőt vészhelyzetben akár meg is erősödhet. Vagyis semmi garancia nincs arra, hogy nem a legjobb oktatókat fogják csoportosan nyugdíjba küldeni vagy csoportosan leépíteni. Ne legyen igazam!

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.