Van abban némi irónia, hogy a vasúti személyszállítás területén tervezett megszorítás, azaz átszervezés híre napra pontosan a „Nagy Márciusi Szociális Népszavazás” negyedik évfordulóján szivárgott ki. Bár a vasúti mellékvonalak bezárásának ügye annak idején nem jutott fel a szavazólapokra, a közhangulatra jócskán hatott. A jobboldal a vidék, sőt egyenesen az egész nemzet halálát vizionálta a pár tucatnyi kihalt mellékvonal felszámolása miatt, míg a józanabb, nem politikai hasznot remélők arra hívták fel a figyelmet, hogy a vonalbezárás édeskeveset segít a lassan szétrohadó MÁV-on; legfeljebb némi megélhetést kínálhat az elhagyott síneket, állomásokat széthordó színesfémtolvajok részére.
A politikai hiszti, majd a kormányváltás után pár mellékvonal diadalmas újraindítása közepette a MÁV létének ugyanúgy az entrópia maradt a meghatározó eleme, mint az azt megelőző 20 évben. Ennek tüneteit – az évről évre lassuló járatokat, a kiszámíthatatlan közlekedést, az utasok igényeinek művészetté nemesült ignorálását és a lassan szó szerint szétrohadó vonatokat, állomásokat – látja mindenki, az okokat azonban csak jó eséllyel találgathatjuk. Valószínűleg némileg jobb lenne a helyzet, ha a királyi vasúttársaság annak idején rájön, hogy az utasok nem zavaró mellékkörülmények, hanem a vasúti személyszállítás megrendelői, akiknek a megelégedettségétől függ a vasút jövője is. Az is segített volna, ha az elmúlt bő két évtized nem a MÁV szisztematikus szétlopásáról szól, bár ennek mértékéről legfeljebb sejtéseink lehetnek, miután, szemben a BKV-val, itt még nem borult ki a fekália. Tippek azért vannak: valaki szerint a veszteség kétezermilliárd forint, míg más szerint csak 500 milliárd.
No és teljesen más lenne a helyzet, ha bármelyik eddigi kormány megpróbált volna érdemben kezdeni valamit a MÁV-problémával; irtózatosan nehéz munka lett volna, de ma jó eséllyel nem kellene ugyanazokat a dolgokat leírnunk, mint ezelőtt szűk öt évvel. Még jó, hogy az átmenet 20 éve után eljött Orbán Viktor második kormánya, és nekilátott az ország újjászervezésének. A magát lassan állampártnak képzelő Fidesz–KDNP kétségkívül jelentős sikereket ért el a közmédia maradványainak elföldelésében, az eddig többé-kevésbé független állami szervek leigázásában, az ország külföldi megutáltatásában, az állami korrupció teljesen új szintre emelésében.
Fotó: MTI
Azokon a területeken azonban, ahol az „újjászervezés” esetleg a magyar állampolgárok érdekeit szolgálná, nem pedig a politikai és gazdasági haszonszerzést, jóval kisebb a buzgalom. Jól mutatja ezt az úgynevezett nyugdíjreform, amelynek addig sikerült eljutni, hogy a magán-nyugdíjpénztári vagyonunkból finanszíroztuk Orbán és Matolcsy látomásos gazdaságpolitikáját; addig viszont már nem, hogy ebből legalább az egyéni számlák formájában bármi hasznunk legyen – és akkor még nem beszéltünk a felsőoktatás hidegvérű lemészárlásáról. A MÁV-nál még ennyi sem történt az elmúlt két évben, hacsak nem nevezzük történésnek a Széll Kálmán-terv vonatkozó részeinek totális kudarcát. Illetve, ebben az esetben még kudarcról sem lehet beszélni, hiszen a kormány olyan alapvető dolgokat is képtelen volt meglépni, mint a teljesen életszerűtlen és elképesztően pazarló kedvezményrendszer átszabását.
Négy évvel a népszavazás után a kör bezárult. A MÁV tovább termeli a hiányt, a kormányzatnak pedig semmi épkézláb ötlete nincs ennek megváltoztatására. Ami esetleg van, annak megvalósítására nincs elég bátorsága. Így újra jön a kapacitáscsökkentés, amelynek valószínűleg éppannyi haszna lesz, mint a mellékvonalak lemetszésének: elhanyagolható. Egy dologban persze a Fidesz lényegesen profibb, mint elődei. Míg a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány elkövette azt a böszmeséget, hogy időben bejelentette a mellékvonalak bezárását, hónapokig muníciót szolgáltatva az ellenzéknek, addig most mintegy mellékesen, sunyi módon került elő egy hónappal életbelépése előtt a korábbinál jóval nagyobb csonkolás. A kormány ráadásul joggal mondhatja, hogy szemben elődjével, ő nem hozza el a vidék halálát, hiszen vonalakat nem zár be, csupán vonat nemigen jár majd a legtöbbjükön. Mindez azt is jelenti, hogy a fenntartásuknak éppannyi értelme lesz az adófizetők túlnyomó többsége számára, mint az Orbán-kormány egyéb „újjászervező” törekvéseinek: semmi.
