A miniszterelnök vezetésével több hónaposra nyújtott kormányátalakítás során ismét felmerült a szociálpolitika esetleges leválasztása az egészségügyi tárcáról. Mégpedig úgy, hogy az esélyegyenlõség mellé "csatolva" új tárca alakulna, s egyúttal megszûnne az önálló hatáskörrel jóformán nem rendelkezõ Esélyegyenlõségi Kormányhivatal.
A kormányzati struktúra már jó ideje átláthatatlan: tavaly nyáron szinte a semmibõl nõtt ki két tárca nélküli miniszteri poszt, amelyek rövid idõ alatt súlytalanná váltak. Lévai Katalintól Medgyessy azt várta, hogy a "kormány lelkiismerete" legyen, ám fél év múlva a kormányfõ Brüsszelbe exportálta õt. Tette mindezt az Esélyegyenlõségi Kormányhivatal önállóvá válása után néhány héttel, úgy, hogy döntését egyértelmûen nem indokolta. Júniusban bejelentették Lévai gyors távozását, helyére Göncz Kinga került, aki két évig az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára volt, s akit még az elõzõ miniszter, Csehák Judit kért fel. (Anno Csehák is hirtelen távozott székébõl, egy titkos megállapodásra hivatkozva; azóta a kormány által alapított Beteg- és Ellátottjogi Közalapítvány kuratóriumi elnöke havi több százezer forintos tiszteletdíjért.) A Fidesz-kormányzat által szétválasztott Népjóléti Minisztériumból 2002-ben újra összegyúrt megatárca kivételes módon két politikai államtitkárral büszkélkedhetett: Göncz mellett Kökény Mihály korábbi - és jelenlegi - miniszter is felsõ vezetõ volt. Csehák lemondása után némi tanácstalanságot követõen Kökényt nevezték ki miniszternek, az új politikai államtitkár pedig Vojnik Mária lett, aki korábban az Országgyûlés egészségügyi bizottságát vezette. A minisztérium az elmúlt két évben két egészségügyi reformért felelõs kormánybiztost fogyasztott el; utóbbi épp a napokban ment (menekült) át a Pénzügyminisztériumba közigazgatási államtitkárnak.
Már az új esélyegyenlõségi miniszter kinevezésekor is szó volt arról, hogy a szociális területet - mivel azzal õ foglalkozott a tárcánál - "magával vihetné". Egy rövid ideig úgy tûnt, az ötletet akceptálja a kormányfõ, végül mégsem így lett. Két hónappal késõbb többen újra felvetették a kérdést: például politikusok vagy a Szociális Szakmai Szövetség, amely levelet írt a kormányfõnek és a frakcióvezetõknek, de a szakmán belül aláírásgyûjtés is kezdõdött.
Talán egyértelmûvé vált, hogy az Esélyegyenlõségi Kormányhivatal jelenlegi tevékenysége egyszerûen nem illeszthetõ a kormányzati munkába. A nemrég kinevezett miniszter a szociális tárcától már "átvitt" magával néhány feladatot, és nyilván hamarosan kiderül, számára mely programok a prioritások. Remélhetõleg felülvizsgálja az eddigi tevékenységet, és újragondolja mind a szervezeti felépítést, mind a feladatokat, teendõket. Ha az esélyegyenlõség mellé (amely fogalmat egyébként érdemes volna újraértelmezni) megkapja a szociális területet is - mivel a kettõ erõsíti és kiegészíti egymást - könnyebb lenne kijelölni a feladatokat, hatásköröket, garanciákat. Kökény Mihály miniszter pozíciója folyamatosan gyengülni látszik, a kormányátalakítás az õ székét is érintheti, lehetséges utódjaként Vojnik Máriát emlegetik. Az egészségüggyel ellentétben a szociális rendszerre már néhány milliárd forint pluszforrás is jótékony hatással van: Kökény azonban mégsem kezdett vele eddig semmit. Most például Göncz Kinga megüresedett helyének betöltésére hivatalosan nem tett javaslatot, sõt, szokatlan módon, a kormányfõ nyilatkozta azt, hogy kellõ idõben intézkednek. A szociálpolitikát jelenleg helyettes államtitkári szinten képviselik a kormányzati munkában.
H
Pedig a szocialista párt kampánya még jóléti rendszerváltásról beszélt, amit a kormány végül a száznapos csomagokban kínált az õ népének. A tízéves és több tucatszor módosított, agyonbonyolított szociális törvényt viszont máig megtartották, és az önkormányzatokra háruló kötelezõ feladatellátás terén sem tudtak hatékonyan elõrelépni. Igaz, az önkormányzati törvény módosítása nagy falat, egyrészt mert kétharmados többséget igényel, másrészt mert tíz éve az elsõ MSZP- SZDSZ-kormány az összeférhetetlenségi szabályok módosításával erõs önkormányzati lobbit engedett be a parlamentbe, amely máig remekül mûködik, gyakran átírva a kormányzat-ellenzék relációt. A jóléti rendszerváltás lufinak bizonyult: hamar beköszöntött a megszorítások idõszaka, ami még jövõre is tart. Pedig elkezdõdött valami: a kormány elsõ olvasatban már tárgyalta a szociális törvényt felváltó szolidaritási alaptörvényt, amit elvileg 2005 elsõ felében kell benyújtani az Országgyûlésnek; igaz, ezt a munkát viszont teljes csend övezi.
Hivatalosan sokáig az SZDSZ sem foglalt állást: Lévai Katalin elvileg a koalíciós pártok közös jelöltje volt, de távozása elõtt például Horn Gábor többször kifejtette, hogy a párt megfontolná a kormányhivatal megszüntetését. Az új miniszter kinevezésekor már fel sem merült, hogy ki(k) jelölték. Talán félhivatalosnak tekinthetõ jelzés, hogy múlt héten Kuncze Gábor egy rádiómûsorban reálisnak tartotta a kormányhivatal és a szociális terület összeházasítását; egyébként aznap tárgyalta a kormány a minisztérium és a kormányhivatal együttmûködésének a részleteit.
Ha viszont marad a jelenlegi leosztás, Kökénynek (vagy utódjának) nagyon gyorsan ki kell találni, mit akar és kivel a szociálpolitikában. Meg kellene szüntetni azt a rossz szokást, hogy a szociális ügyek az egészségügy "kistestvére" mind jelentõségük, mind költségeik szempontjából. A kormányzatnak el- és átadható víziója kellene hogy legyen az általa megcélzott szociálpolitikáról, amit konkrét lépésekben próbál megvalósítani. E nélkül, sejthetõ, hogy csupán a választás elõtti osztogatást-ígérgetést próbálják eladni, aminek a rövid távú politikai érdekek érvényesítésén kívül semmi értelme nincs. Ugyanilyen rapid érdek lehetett az esélyegyenlõségi terület kormányzati szintre emelése - miközben például a középületek akadálymentesítése alig halad elõre, és a fogyatékosok érdekvédelmi szervezetei sem számoltak be tömegesen arról, hogy jó irányba változtak volna a dolgok.
Nehezíti a helyzetet, hogy a szociális terület kormányzati személyzeti politikájában mindig a "maradékelv" érvényesül: az erõs tárcák, pozíciók elosztása után, azok függvényében alakul ki a végeredmény. A terület erõtlenségét jelzi, hogy a koalíciós pártok nem nagyon veszekednek a megoldás keresése közben, inkább a derûs érdektelenség a jellemzõ. Medgyessy talán azt gondolja, még rengeteg ideje van. De nincs. A jövõ évi költségvetés valamennyi tárcánál úgy készült, hogy folyamatosak voltak a kormány összetételét érintõ találgatások. Számtalan bizottság, munkacsoport alakult, a kormánybiztosok száma is nõ. És egyre kevésbé látszik, hogy történne valami. Pedig a jóléti rendszerváltás mellett a kormányfõ például személyes kötelezettségvállalást tett a romák helyzetének javítása érdekében. Alig történt valami, amit a telepeken, községekben élõ romák megérezhetnének; és õket nem boldogítja Teleki László kormányzati szerepvállalása még akkor sem, ha fél éve a telepfelszámolási program elindításáról nyilatkozik. Félõ, hogy mire dûlõre jutnak egymással politikai vezetõink, az is bevillan nekik, hogy a választás megnyerése a cél, és tesznek az olyan apróságokra, mint az egészségügyi vagy az államháztartási reform. Biztos akad némi aprópénz, amit a szavazatszerzés reményében gyorsan ki és szét lehet osztani. Eközben a politikai elit adós marad a több kormányon átívelõ reformokkal, a rendszerváltás veszteseinek újra "helyzetbe hozásával".
H
A kormány tehát összevont két minisztériumot, majd esélyegyenlõségi miniszteri posztot, késõbb önálló kormányhivatalt hozott létre; a közelmúltban lecserélte az új minisztert a másik terület államtitkárával, most pedig úgy hírlik, kettéválasztja a tárcát, és megszünteti a kormányhivatalt. Mindezt fel lehet fogni a kormányzat rehabilitációs önfoglalkoztatásának, fõleg azért, mert arról keveset tudunk, hogy ezek a szervezetek, funkcionáriusok mit tettek. És gondoljunk bele, mi volna a következménye az üzleti szektorban az olyasfajta felelõtlen gondolkodásnak és viselkedésnek, amikor mindenki a fõosztályvezetõi posztok újraosztásával foglalkozna és nem a termeléssel. A válasz egyszerû: csõd. A szociálpolitikában ez a veszély nem fenyeget: az intézmények végül is mûködnek, a maga módján és helyén mindenki megpróbál tenni valamit. De vajon hosszabb távon sikerül-e felnõni a politikának e kitüntetett feladathoz?
