A nemzet fapadja
Az elmúlt másfél évtizedben a Malév két tulajdonos tápláló emlõit vette igénybe. Az idõ nagy részében államunk biztosította számára a szükséges táplálékot, egy idõre azonban sikerült a vállalat fenntartásának nehéz feladatát az Alitalia nevû - egyébként jelenleg is súlyos nehézségekkel küzdõ - légitársaságra hárítani. Ez a boldog helyzet azonban nem tartott sokáig, mert az Alitalia nem tudta nyereségessé tenni a Malévet, így az visszakerült államunkhoz.
Látnunk kell, hogy konkrétan mennyi tejet igényel nemzeti légitársaságunk. Tavaly decemberben kiderült, hogy a Malév több pénzzel tartozik hitelezõinek, mint amennyit eszközei érnek; magyarul: csõdbe ment. Ezt a problémát úgy kezelték, hogy máris kapott hétmilliárd forintot, és - bizonyos feltételek teljesülése esetén - késõbb további hármat. Itt nem arról van szó, hogy ez a veszteség több év alatt termelõdött volna meg: tavaly a Malév vesztesége jelentõsen meghaladta a tízmilliárd forintot. Vagyis arra számíthatunk, hogy amennyiben nem történik valami, akkor mindegyikünknek évi ezer forintba kerül a Malév fenntartása.
No de történik-e valami?
Decemberben a szokásos esküdözés közben - mely szerint államunk soha többé nem ad pénzt - új vezérigazgatót neveztek ki, aki azt ígérte, hogy a vállalat az idén nem lesz veszteséges. Ebben persze lehet bízni, mint ahogyan abban is, hogy a kedvesünk soha többé nem hazudik nekünk (ha jól tudom, ezt hívják kognitív disszonancia redukciónak). Ha eléggé szeretjük, még el is hisszük. Márpedig nyilvánvaló, hogy gazdaságunk irányítói jelentõsen csökkenthették a bennük tomboló feszültséget, ha errõl valóban meggyõzték magukat (bár ez nem lehetett könnyû feladat). Persze - akárcsak kedvesünk esetében - nem világos, hogy mi történik, ha véletlenül mégsem teljesülnek az ígéretek. Ugyanez a probléma áll elõ, csak egy kellemes összeggel és egy illúzióval szegényebben próbálkozhatunk a megoldásával - és persze lényegesen kevesebb tekintéllyel.
De az jó, hogy van egy légitársaságunk. A repülõkre fel lehet festeni országunk színeit, sok embert foglalkoztat, javul az országimázs. Mennyit érnek ezek? Mindenki eldöntheti: de szerintem a fent említett 10 milliárd forintot el lehet értelmesebben is költeni. Javaslom például, hogy ne szedjék el tõlem adó címén a rám jutó részét, és majd én eldöntöm, mit teszek vele (nem erre fogom költeni).
Úgy tûnik, döntés született arról, hogy a Malévot - ha van, aki megvegye - el kell adni. De miért fizetne valaki pénzt egy olyan vállalatért, amely évi tízmilliárd forintos veszteséget termel? A Malév értékét nem a repülõk adják, hanem az olyan, nem kézzelfogható eszközök, mint az általa birtokolt repülési jogok, útvonalak, törzsutasok stb. Ezt az erõforrást azonban nem tudja egy ilyen kisméretû légitársaság megfelelõen kihasználni, mert ezek akkor érnek sokat, ha egy nagyobb hálózat részét képezik: az útvonalakat sok más útvonallal lehet kombinálni, a törzsutasok többet utazhatnak stb. Vagyis egy nagyobb légitársaság részeként többet ér a Malév, mint magában.
A privatizációval kapcsolatban többen több helyen hangsúlyozzák, hogy meg kell tartani a társaság nemzeti jellegét. Többszöri próbálkozásra sem sikerült megértenem a kifejezés pontos jelentését, aminek valószínûleg az az oka, hogy nincs neki ilyen. Azt azonban megtudtam, hogy a vállalat fenti jellege mindenképpen megmarad, ha magyar befektetõk tulajdonába kerül az 51 százaléka. Bizonytalanságom eloszlatása érdekében a következõ kérdéseket teszem fel, amelyekre válaszolni kell egy ilyen döntés elõtt. Miért jó, hogy megmarad a társaság nemzeti jellege? Mennyire jó, hogy megmarad a társaság nemzeti jellege, vagyis pontosan mennyit ér ez? Ha ismerjük a hasznait, akkor jön a legfontosabb kérdés: mennyibe kerül az, hogy megmarad a társaság nemzeti jellege?
Ugyanis. Ha a vállalatnak csak kevesebb mint a felét adjuk el egy külföldi befektetõnek, akkor az nem szerzi meg az irányítási jogot, és ezért kevesebbet hajlandó fizetni érte, mert nem hozhat döntéseket a társaságról. Az a magyar befektetõ pedig, aki az 51 százalékot vásárolja meg, nem fog anynyit fizetni, mint a külföldi, mert ha annyit érne neki, akkor megvenné az egészet. Vagyis a vételár alacsonyabb lesz: a nemzeti jelleg megõrzésének ez a költsége. A helyes döntés meghozatalához ezt a költséget meg kell becsülni.
A vételár akkor is alacsonyabb, ha a nemzeti jelleg megõrzését el lehet érni oly módon is, hogy a privatizációs szerzõdésbe belefoglalják: megmarad a vállalat neve, színei, dolgozói stb. Látnunk kell azt, hogy a befektetõk számára kevesebbet ér az ilyen módon megvásárolt vállalat, mert döntési szabadságuk kisebb. Tegyük fel, hogy felajánlanak önnek két teljesen ugyanolyan autót, de az egyikkel bármennyit autózhat, a másikat pedig hetente egyszer kölcsön kell adnia a régi tulajdonosnak. Menynyivel fizetne kevesebbet az utóbbiért? A régi tulajdonosnak tisztáznia kell azt, hogy mennyit ér számára az a jog, hogy hetente egyszer használhassa a kocsit. Tisztáznia kell azt is, hogy mennyivel kap kevesebbet érte, ha kiköti ezt. És végül: akkor érdemes betenni az adásvételi szerzõdésbe ezt a kikötést, ha a jog többet ér a régi tulajdonosnak, mint amennyivel a vételár alacsonyabb. Itt is ugyanerrõl van szó.
Vagyis az ilyen szlogenek ismételgetésekor a választópolgároknak és a sajtónak az a feladata, hogy feltegye a fenti kérdéseket. És hogy felháborodjon azon, ha hülyének nézik. De nagyon.
A szerzõ a Szabadlovas Közgazdász Egylet (www.ingyenebed.hu) elnöke.
