A piramisok tövében

  • 2004. augusztus 19.

Publicisztika

Budapest gyönyörû város. Évszázadok szorgalmas munkája tette varázslatossá. Ámulatba ejtõ panorámája legjobban a legmagasabb pontjairól élvezhetõ. De érdemes megállnunk hídjain is, s az ezüstösen kanyargó Dunáról gyönyörködni a látványban. A Petõfi hídról például északra tekintve a pesti Duna-part régi bérházainak impozáns, egyszerre stílusban tartott s változatos kontúrjai bontakoznak. Délre az újat láthatjuk. Elénk tárul mindaz, amit 15 éve szabad, demokratikus, a félgyarmati iga nyûgét lerázó hazánk e nagyszerû, kövekben, téglában, malterben rögzített hagyományhoz hozzátett, amivel új korunk államférfiai, s a nemzet legjobb elméi, mérnökök, mûvészek, városépítõk, üzletemberek a nemzetet gazdagították.

A borzalom, a borzalom, ahogy Kurtz ezredes a híres regény végén mondotta volt.

Hogy a pesti Duna-partnak a Boráros tértõl a Lágymányosi hídig terjedõ szakaszára, mely még néhány évvel ezelõtt is a senki földje volt, egyáltalán nem lett volna szabad építeni semmit, csak azok nem látják be, akik nem akarják. A város lakói akkor jártak volna a legjobban, ha - a HÉV föld alá vezetése után - közparkká, azaz mindenki, szegény és gazdag, nyertes és vesztes, tõkés és proletár által egyaránt igénybe vehetõ zöld-területté alakítja a város. Hogy nem így lesz, s hogy a gazdag és nagy hatalommal rendelkezõ emberek e lehetõséget elveszik a vagyontalan, s a politikai hatalomból csak egyetlen szavazat révén részesülõ köznéptõl, azt már a 90-es évek elején, amikor e területet expótelekké varázsolták, tudni lehetett. A kérdés csak az volt, hogy a kincstári tulajdonban álló földdarabbal ki, hogyan és milyen körültekintéssel fog majd spekulálni.

Nem pusztán esztétikai, városvédelmi szempontok mondatják velünk azt, hogy a Boráros téri két ocsmány, tízemeletes, csupa beton épülettel kezdõdõ, majd a Nemzeti Színház monumentális giccsével, meg a színház elõtt felállított óriási Westend-luftballonnal folytatódó, s a luxusbörtönre emlékeztetõ, jövõ márciusban megnyitandó Mûvészetek Palotájával lezárt együttessel maga a Köztársaság bukott el. Hisz a látvány, a tárgyak csak megtestesítik, s az idõk végezetéig megjelenítik azt, ahogyan mindez megépült. Sõt. Az épületegyüttes más funkciót nem is tölt be, mint hogy megmutassa saját történetét. A kétmilliárd forintot, amenynyiért a Demján Sándor érdekeltségébe tartozó cégek a földet az államtól megvették. Az ígéretet, mit a nagyralátó szatócs az Orbán-kormánynak tett, hogy tudniillik e telekár fejében nem drágán építi fel a Nemzeti Színházat. Ezen ígéret megszegését: a beruházás 16, vagy inkább 19 milliárd forintját. A hasznot, amit a Demján-cégek a telkek magánhasznosításáért zsebre tesznek. Azt a 31, de inkábbb ötven-akárhány milliárd forintot, amit az állam a "Mûvészetek Palotája" nevû kultúrházért a kivitelezõnek végül ki fog fizetni. Az önkényt, amivel az Orbán-kormány a Nemzeti építését vezényelte, és - nem sokkal bukása elõtt - a Mûvészetek Palotájára Demjánnal leszerzõdött. A kultúra, az ízlés és a mértékletesség hiányát, mely a Nemzeti Színház minden kövébõl sugárzik. A gõgöt és az esztelen ambíciókat. A megvásárolhatóságot mint korunk uralkodó eszmeáramlatát.

A Mûvészetek Palotája az eredeti elképzelések szerint a Nemzeti Filharmonikusoknak, egy kortárs magyar mûvészeti múzeumnak, és a Hagyományok Háza nevû közmûvelõdési intézménynek adott volna otthont. A legfrissebb hírek szerint sem a Hagyományok Háza, sem a Ludwig Múzeum nem óhajt költözni: az utóbbi számára az utolsó csepp a pohárban az lehetett, amikor Demján, vagy valamelyik cége - mint kivitelezõ és tulajdonos - a múzeum nevében a múzeumba szánt fotópályázatot hirdetett meg, melynek tárgya: az építkezés maga.

A nyertes kép nyilván egy alulról fényképezett, lehetõség szerint valamely magas szerelvényen verejtékezõ építõmunkás lesz. Ha kérhetjük: a második helyezett fotó ábrázolja Demján Sándort és Orbán Viktort, amint a dél-pesti Duna-part tervei fölött töprengenek a "nemzet" és a "tõke" összefogásán.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.