A borzalom, a borzalom, ahogy Kurtz ezredes a híres regény végén mondotta volt.
Hogy a pesti Duna-partnak a Boráros tértõl a Lágymányosi hídig terjedõ szakaszára, mely még néhány évvel ezelõtt is a senki földje volt, egyáltalán nem lett volna szabad építeni semmit, csak azok nem látják be, akik nem akarják. A város lakói akkor jártak volna a legjobban, ha - a HÉV föld alá vezetése után - közparkká, azaz mindenki, szegény és gazdag, nyertes és vesztes, tõkés és proletár által egyaránt igénybe vehetõ zöld-területté alakítja a város. Hogy nem így lesz, s hogy a gazdag és nagy hatalommal rendelkezõ emberek e lehetõséget elveszik a vagyontalan, s a politikai hatalomból csak egyetlen szavazat révén részesülõ köznéptõl, azt már a 90-es évek elején, amikor e területet expótelekké varázsolták, tudni lehetett. A kérdés csak az volt, hogy a kincstári tulajdonban álló földdarabbal ki, hogyan és milyen körültekintéssel fog majd spekulálni.
Nem pusztán esztétikai, városvédelmi szempontok mondatják velünk azt, hogy a Boráros téri két ocsmány, tízemeletes, csupa beton épülettel kezdõdõ, majd a Nemzeti Színház monumentális giccsével, meg a színház elõtt felállított óriási Westend-luftballonnal folytatódó, s a luxusbörtönre emlékeztetõ, jövõ márciusban megnyitandó Mûvészetek Palotájával lezárt együttessel maga a Köztársaság bukott el. Hisz a látvány, a tárgyak csak megtestesítik, s az idõk végezetéig megjelenítik azt, ahogyan mindez megépült. Sõt. Az épületegyüttes más funkciót nem is tölt be, mint hogy megmutassa saját történetét. A kétmilliárd forintot, amenynyiért a Demján Sándor érdekeltségébe tartozó cégek a földet az államtól megvették. Az ígéretet, mit a nagyralátó szatócs az Orbán-kormánynak tett, hogy tudniillik e telekár fejében nem drágán építi fel a Nemzeti Színházat. Ezen ígéret megszegését: a beruházás 16, vagy inkább 19 milliárd forintját. A hasznot, amit a Demján-cégek a telkek magánhasznosításáért zsebre tesznek. Azt a 31, de inkábbb ötven-akárhány milliárd forintot, amit az állam a "Mûvészetek Palotája" nevû kultúrházért a kivitelezõnek végül ki fog fizetni. Az önkényt, amivel az Orbán-kormány a Nemzeti építését vezényelte, és - nem sokkal bukása elõtt - a Mûvészetek Palotájára Demjánnal leszerzõdött. A kultúra, az ízlés és a mértékletesség hiányát, mely a Nemzeti Színház minden kövébõl sugárzik. A gõgöt és az esztelen ambíciókat. A megvásárolhatóságot mint korunk uralkodó eszmeáramlatát.
A Mûvészetek Palotája az eredeti elképzelések szerint a Nemzeti Filharmonikusoknak, egy kortárs magyar mûvészeti múzeumnak, és a Hagyományok Háza nevû közmûvelõdési intézménynek adott volna otthont. A legfrissebb hírek szerint sem a Hagyományok Háza, sem a Ludwig Múzeum nem óhajt költözni: az utóbbi számára az utolsó csepp a pohárban az lehetett, amikor Demján, vagy valamelyik cége - mint kivitelezõ és tulajdonos - a múzeum nevében a múzeumba szánt fotópályázatot hirdetett meg, melynek tárgya: az építkezés maga.
A nyertes kép nyilván egy alulról fényképezett, lehetõség szerint valamely magas szerelvényen verejtékezõ építõmunkás lesz. Ha kérhetjük: a második helyezett fotó ábrázolja Demján Sándort és Orbán Viktort, amint a dél-pesti Duna-part tervei fölött töprengenek a "nemzet" és a "tõke" összefogásán.
