Egy évvel ezelőtt a választópolgárok ad acta helyezték a magyarkérdést. A népszavazáson az állampolgársági ügyben ugyan szűk többséggel az igenek győztek, de számuk az eredményességi küszöbtől messze elmaradt. Igazán nyugodtak persze akkor lehetnénk, ha annak idején magas részvétel mellett elsöprő fölénnyel utasítja el az ország a kalandorpolitikát, s ha a nem szavazatok mögött nem a kenyérféltés áll - amire az MSZP mindvégig rájátszott. Hanem a józan megfontolás: hogy az állampolgárság alkotmányjogi és nem etnikai kategória; hogy az identitás nem az állampolgárság függvénye; hogy amikor egy állam vagy annak valamely politikai rétege identitáspolitizálásba kezd, annak társadalmi zűrzavar a vége. (Erről épp azon vajdasági magyar politikusok mesélhetnének, akik a leghangosabbak a követelőzésben - hiszen testközelből követhették a szerb nemzet legújabb kori ébredését.)
Az igenek mögött az etnopolitizáláson, a nagymagyar ábrándokon, a térségbeli együttműködést a történelemben már oly sokszor lehetetlenné tévő kisnemzeti naciogigantizmuson kívül semmi, de semmi nincs. Persze úgy tesznek, mintha lenne: morális kötelességről papolnak, gazembereznek, kizárnak az igaz magyarok közösségéből mindenkit, aki csak a legegyszerűbb kérdéseket is megpróbálja feltenni. De december 5-én valójában arról volt szó, amit előbb csak a fegyverhordozók, utóbb viszont már politikai vezetők is kimondtak: a Trianon ütötte sebek gyógyításáról, a nemzet újraegyesítéséről (ami elől a "határokon átívelő" jelző mindinkább elmaradt). Arról, hogy a Szent Korona tana helyébe a Kék Útlevél tana lép, miszerint Magyarország az a terület, ahol a Kék Útlevél fennhatósága alá tartozó emberek élnek. Emlékezzünk csak a legegyértelműbb üzenetet hordozó plakátra: a Nagy-Magyarország sziluettjébe foglalt "Igen!" szóra. De fölidézhetjük a tömeges állampolgárság híveinek legerősebbnek szánt érvét is: sem a románoknak, sem a horvátoknak nem okozott gondot, hogy megadják határaikon túli nemzettestvéreiknek az állampolgárságot. Önleleplező hivatkozás ez, mivel a román és a horvát gesztus mögött épp az a kimondott-kimondatlan alapelv húzódott meg, hogy Moldáviáról, illetve Hercegovináról - vagyis Nagy-Romániáról, illetve Nagy-Horvátországról - nem mondanak le, nem, nem, soha!
Hogy a népszavazáson elutasított követelés a nacionalista indulatokon és érzelgősségen, a nemzeti giccsen kívül semmiféle racionális indokkal nem alátámasztható, leginkább az idei évfordulós megemlékezések igazolják. (Ezzel néhány éve még a Fidesz is tisztában volt, a Velencei Bizottságnak küldött státusmagyar-magyarázatában nem véletlenül feltételezett oksági kapcsolatot a kettős állampolgárság tömeges megadása és az irredentizmus között.) A Magyarok Világszövetsége "tisztikara" (?) most a Szent Korona előtt esküszik föl, s Patrubány beváltani készül tavalyi ígéretét, hogy addig szavaztatja az országot, amíg be nem adja a derekát. Kövér László a Népszabadság tudósítása szerint azt idézte egy határon túli politikustól, hogy tavaly arról határoztunk: visszaállít-ják-e a magyar fennhatóságot, vagy szentesítik Trianont. A mérsékelt Dávid Ibolya szerint lehet lassítani a nemzetegyesítő lépteket, de megakadályozni nem. Ezek a megnyilatkozások egyértel-műek, pontosan mutatják, hogy valójában mi a magyarkérdés legvégső értelme.
S a fő attrakció: Orbán Viktor, aki hétfőn vigyázzt vezényelt az Országgyűlésnek, hogy egyperces néma felállással adózzanak a határon túli magyarok hűségének. Az MSZP szemmel láthatóan megrökönyödött, de idejük sem maradt az ocsúdásra. Hiszen Szili Katalin házelnök Orbán segítségére sietve megismételte a javaslatot. Így a házelnök az államfőválasztás után idén már másodszor mattolta saját pártját: esélyt sem hagyott arra, hogy ne úgy táncoljanak, ahogy Orbán fütyül. És Szili nemcsak a saját pártját alázta le, hanem mindazokat, a magyar választók többségét, akik nem kértek a kettős állampolgárságból; s akiket most az egész Országgyűléssel nyilváníttatott hazafiatlan erkölcsi nulláknak. Ez felfoghatatlan, ez szégyenteli, ez vérlázító.
Hogy Szili pártja számára kockázati tényező, nem tegnaptól tudjuk; de a hétfői produkció voltaképpen logikus következménye annak az ostoba attitűdnek, ahogyan az MSZP kezeli a kérdést. Politikailag győztesen kerültek ki a tavaly december 5-i kalandból, de ahelyett, hogy a népakaratnak megfelelően hagyták volna az egészet, nekiveselkedtek a magyarkérdés rendezésének. (Amit, ceterum censeo, nem lehet rendezni - hacsak tankkal nem.) Meglehet, a szocialisták nem bánják, ha a nemzeti ügy ismét pörög, mert abból - tekintve a jobboldal agresszív nacionalizmusát - rosszul nemigen jöhetnek ki. De ha így van, nemcsak Orbánék, hanem ők is a tűzzel játszanak.
