Publicisztika

Prima la musica e poi le parole, vagyis Előbb a zene és aztán a szöveg - szól Salieri víg egyfelvonásosának címe, mely az operamuzsika és a librettó jószerével általánosan érvényes erősorrendjét tételezi. Tömören, ám némi szépítéssel, hiszen az operaélet valóságában bizony rendre az előadási gyakorlat, s persze olyik alkalommal az opera-énekesi és rendezői igények is a szövegkönyv nyakára nőnek. Nem vitás tehát, hogy az operában mégoly nélkülözhetetlen librettó erősen másodlagos és gyakorta lemosolygott, alkalmazott irodalmi műfaj, melynek szorgos művelésével vajmi kevés literátor szerzett magának világirodalmi babérokat, s még kevésbé hervadhatatlan hírnevet. László Ferenc

A hónap elején (3-án) a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nyilatkozatot adott ki "az utóbbi időkben elharapódzott erőszakos cselekmények kapcsán", melyben kifejezi az erőszakos cselekmények keltette aggodalmát, de óv attól, hogy emiatt a magyarságot (provokációk során át) rasszista színben tüntessék fel ("egyesek"). A közlemény szót emel a megszorítások ellen is, és biztosít, hogy a katolikus egyház eztán is hirdeti az örömhírt.

Hogy a szocpárt a hétvégi kongresszusán leszedné a miniszterelnököt, az felette valószínűtlen, leginkább azért, mert maguk sem tudnak senkit, akit a helyére rakhatnának, és olyan sem akad, aki e posztra kívánkozna. Figyeljék csak meg, hányan adtak elő az elvben szóba jöhető jelöltek közül - Kiss Péter, Szekeres Imre, Szili Katalin - akár egyetlen önálló gondolatot is az elmúlt fél évben a válságról és annak kezelési módozatairól; eláruljuk, egy sem. Azt gondolták, amit a miniszterelnök, miután az újságból értesültek róla.

Mintegy ötven százalékban akár egyet is tudok érteni Mészáros Sándor a shortolók védelmében írt cikkének mondandójával (Nem tetszik az immunrendszer?, Magyar Narancs, 2009. február 12.). Félő azonban, hogy a cikk jobbik része is - minden jó szándék ellenére - inkább fokozza, mint oszlatná a határidős piacok, tőzsdék működése körüli homályt. Lenkei Gábor

Újabb, vélhetően ismét csak szimbolikus reformhullám söpör végig országunkon. Egymásra licitál a kormány és egy sajátos képződmény, a Reformszövetség (RSZ). Mindkét program célja, hogy kivédje az országot fenyegető válságot. Ilyen helyzetben a "piacok" megnyugtatása kötelező feladat, ezzel nincs is baj. Deklarálni kell, hogy az ország kész a piacok fülének oly kedves húrokat pengetni. Ám súlyos hiba lenne elhinni, hogy a piacoknak szánt gesztusok a fenntartható Magyarország felé visznek. Vigvári András

Lapunk 2008. október 9-i számában az "Erkölcsi és emberi okok" című cikkben olyan hamis látszatot keltettünk, hogy a Monorierdőnél, illetve az Almásfüzitő és Komárom között bekövetkezett vasúti balesetek kivizsgálásánál csak a MÁV belső vizsgálata lenne az irányadó, a valóságban a rendőrség és a Közlekedésbiztonsági Szolgálat is vizsgálatot végez.

Ha önkéntes alapon is, de mégiscsak korlátozná a hazai élelmiszer-forgalmon belüli import arányát a szakkormányzat. A kereskedőkkel, termelőkkel és feldolgozókkal folytatott hosszas polémia eredménye egy etikai kódexben ölthet testet, ám kérdéses, hogy a gyakorlatban miként működik majd az önszabályozás. A magyar fogyasztó tízszázalékos árhatáron belül viselkedik "hazafiként". Tamás Gábor

Magyar Narancs, 2009. február 26. Krémer Balázs szociálpolitikus laikus nagyképűséggel tesz kísérletet arra, hogy "megkísérelje felmérni, milyen is az a jóléti rendszer, amit meg akarnak faragni".

Múlt heti okoskodásunkat ott hagytuk el, hogy Orbán tkp. ravaszkodásból nem mond semmit arról, hogy mi a bánatos úristent kezdene ő a válsággal és következményeivel. Ez a megállapítás a múlt héten még helytállónak tűnhetett, fő kifogásunk max. az eljárás demokráciától kissé testidegen mivoltát emlegette fel.

Valami megbomlott az elnök asszonyban, kommentálta Katona Kálmán pártbéli főnöke, Dávid Ibolya bejelentését, miszerint az elnökség Bokros Lajost kéri föl az EP-lista vezetésére. Katonának igaza van, tényleg őrült beszéd. De van benne rendszer.

Valami megmozdult. Talán nem is rossz irányba - bár ez még nem tisztázott. Nap mint nap hallunk új ötleteket arról, hogy a jóléti rendszerek átalakításával hány tíz-, száz-, ezermilliárd forintot lehetne, kellene megspórolni az államháztartásban. Ezek gazdái meg sem kísérlik felmérni, milyen is az a jóléti rendszer, amit meg akarnak faragni. Most helyettük is megpróbáljuk.

A magyar gazdaságot ma ugyanazon, a globális kínálatot és keresletet mélybe rántó események sújtják, mint a világ többi országát. Divat azon sápogni, hogy minket mindig jobban ütnek a többieknél, és azon is, hogy az elmúlt évtizedekben folytatott gazdaságpolitikai hibák miatt nagyobb a kitettségünk e turbulenciáknak. Hogy minél nagyobb? Annál, mint amekkora akkor lenne, ha évtizedeken át egészen másfajta gazdaságpolitika lett volna. Ami persze igaz, ám a válság következményei és a lehetséges teendők felől nézve mindez szélsőséges aránytévesztésre utal, és ennyiben túlzott optimizmust sugall.