Két hangon - Tandori Dezső: Jajkiállítás

  • Keresztesi József
  • 2009. március 12.

Publicisztika

Jön a tél, jaj, istenem,

jaj, sötét lesz, istenem,

pöcsömön nem jön ki pisa,

szar nem jön ki seggemen.

Mit se tiltakozhatok,

mindent már csak fulladok,

nincs, hogy élv üdvére lettem,

nincs, mit élből elhagyok.

Nyitja - van, de visszavarr.

Jobb a messzibbnél - hamar.

Napsugárban, holdsugárban

lelkem koponyája tar.

Minden közvetlenül ér!

Nem nyúlok ki semmiér'.

Nem taszítok - hova? - semmit,

Minden elvesz, s mit se kér.

Fél-lánglélek voltomat

rög férge elől kremat'

viszi, vigye, órium!

Hullalé, kubai rum.

Kavargatnak fasorok,

erre már Rilke sem ok,

kisasszonyok Avignonból:

jajkiállítás vagyok!

Fél-lánglélek, fél sötét,

egybe sincs, se szerteszét,

fejlesztés, se rontom-bon tom,

ami nincs már, végre ép.

Így döntöttek semmiképp.

(A vers a 2000 2008. decemberi számában jelent meg.)

Van ez? Van ilyen, így kezdeni egy verset az elmúlásról? Infantilizálni, odébb rúgni magunktól a halálfélelmet?

"Mondjad, kedves Dezső, hogyan vagy te mostan? / Én magamat tegnap majdnem öszszefostam" - Petri György kezdi így T. D.-hez című kései költeményét, van tehát ilyen, leszögezhetjük. Õ persze aztán más irányba viszi a verset, egy receptleírásba futtatja bele, a kései költészetére jellemző provokatív iránytalansággal. Tandori műve messze nem iránytalan: a kötött rímképlettel, úgynevezett visszatérő rímmel (a-a-x-a - Kedves gyerekek, húzzátok alá pirossal, hol tér el a költő az uralkodó rímképlettől!) pergő négysoros szakaszoknak kétségkívül a panaszszó az uralkodó szólamuk.

Mégis sajátos panaszszó a Tandorié. Az első versszak nyitó sorpárja emelt-tragikus hangon zeng föl, amolyan régi vágású, békebeli módon, ami alól a második két sor úgy húzza ki a szőnyeget, mint a kis Mukk a varázspapucsban rohanó, megállni képtelen szultán alól. És ez a kettősség, ennek a nyitó strófának az árnyéka aztán rávetül a teljes költeményre, a komor panasszal teli versszakok végén a visszatérő rímeket hozó záró sorok többnyire "poénként", hangsúlyosan szarkasztikus összegzésként koppannak: "Napsugárban, holdsugárban / lelkem koponyája tar." Tandori egyszerre tartja érvényben mindkét hangot, a leplezetlen kétségbeesés fölkiáltását, illetve az ezt ellensúlyozó gúnyos fintort. A Jajkiállítás folytonos egyensúlyozás a halálfélelem és az önirónia között.

A vers közepe táján viszont fölborul az egyensúly, Tandori megbontja az addigi szerkezetet. Az ötödik versszak sajátos közbeékelése kettétépi a "krematórium" szót: "Fél-lánglélek voltomat / rög férge elől kremat' / viszi, vigye, órium! / Hullalé, kubai rum." Odavetettnek, szkeccsjellegűnek tűnik mindez. Mégis, ez a szétszedett-szétgurított strófa roppant fontos dinamikai szerepet tölt be, hiszen közvetlenül megelőzi azt a versszakot, amely voltaképpen az egész költemény súlypontja, s ennek folytán a túlhúzott négysoros farce és a rá következő, a "jajkiállítás" képére kifutó szakasz egyensúlyba rántja egymást. Ebben a szakaszban pedig Tandori egyszerre idézi meg a rilkei őszt és a nevezetes Picasso-festmény sajátos nőalakjait: két modern klasszikust, melyek mintha a modernitás két jellemző irányát-lehetőségét, az egyszerre szép és tragikus formában, illetve a groteszkben megmutatkozó igazságot foglalnák magukba.

A Jajkiállítás mindkettőt akarja - mindent akar. Tandori igen nagy terheket rak a látszólag könnyed vázra, telepakol, sűrít, egyszersmind megbont-szétszerel, hogy aztán eljusson a befejező sor logikai bukfencéig. "Így döntöttek semmiképp." Ugyan kik? Ki dönt itt, és mi felől?

Neked ajánljuk