Jön a tél, jaj, istenem,
jaj, sötét lesz, istenem,
pöcsömön nem jön ki pisa,
szar nem jön ki seggemen.
Mit se tiltakozhatok,
mindent már csak fulladok,
nincs, hogy élv üdvére lettem,
nincs, mit élből elhagyok.
Nyitja - van, de visszavarr.
Jobb a messzibbnél - hamar.
Napsugárban, holdsugárban
lelkem koponyája tar.
Minden közvetlenül ér!
Nem nyúlok ki semmiér'.
Nem taszítok - hova? - semmit,
Minden elvesz, s mit se kér.
Fél-lánglélek voltomat
rög férge elől kremat'
viszi, vigye, órium!
Hullalé, kubai rum.
Kavargatnak fasorok,
erre már Rilke sem ok,
kisasszonyok Avignonból:
jajkiállítás vagyok!
Fél-lánglélek, fél sötét,
egybe sincs, se szerteszét,
fejlesztés, se rontom-bon tom,
ami nincs már, végre ép.
Így döntöttek semmiképp.
(A vers a 2000 2008. decemberi számában jelent meg.)
Van ez? Van ilyen, így kezdeni egy verset az elmúlásról? Infantilizálni, odébb rúgni magunktól a halálfélelmet?
"Mondjad, kedves Dezső, hogyan vagy te mostan? / Én magamat tegnap majdnem öszszefostam" - Petri György kezdi így T. D.-hez című kései költeményét, van tehát ilyen, leszögezhetjük. Õ persze aztán más irányba viszi a verset, egy receptleírásba futtatja bele, a kései költészetére jellemző provokatív iránytalansággal. Tandori műve messze nem iránytalan: a kötött rímképlettel, úgynevezett visszatérő rímmel (a-a-x-a - Kedves gyerekek, húzzátok alá pirossal, hol tér el a költő az uralkodó rímképlettől!) pergő négysoros szakaszoknak kétségkívül a panaszszó az uralkodó szólamuk.
Mégis sajátos panaszszó a Tandorié. Az első versszak nyitó sorpárja emelt-tragikus hangon zeng föl, amolyan régi vágású, békebeli módon, ami alól a második két sor úgy húzza ki a szőnyeget, mint a kis Mukk a varázspapucsban rohanó, megállni képtelen szultán alól. És ez a kettősség, ennek a nyitó strófának az árnyéka aztán rávetül a teljes költeményre, a komor panasszal teli versszakok végén a visszatérő rímeket hozó záró sorok többnyire "poénként", hangsúlyosan szarkasztikus összegzésként koppannak: "Napsugárban, holdsugárban / lelkem koponyája tar." Tandori egyszerre tartja érvényben mindkét hangot, a leplezetlen kétségbeesés fölkiáltását, illetve az ezt ellensúlyozó gúnyos fintort. A Jajkiállítás folytonos egyensúlyozás a halálfélelem és az önirónia között.
A vers közepe táján viszont fölborul az egyensúly, Tandori megbontja az addigi szerkezetet. Az ötödik versszak sajátos közbeékelése kettétépi a "krematórium" szót: "Fél-lánglélek voltomat / rög férge elől kremat' / viszi, vigye, órium! / Hullalé, kubai rum." Odavetettnek, szkeccsjellegűnek tűnik mindez. Mégis, ez a szétszedett-szétgurított strófa roppant fontos dinamikai szerepet tölt be, hiszen közvetlenül megelőzi azt a versszakot, amely voltaképpen az egész költemény súlypontja, s ennek folytán a túlhúzott négysoros farce és a rá következő, a "jajkiállítás" képére kifutó szakasz egyensúlyba rántja egymást. Ebben a szakaszban pedig Tandori egyszerre idézi meg a rilkei őszt és a nevezetes Picasso-festmény sajátos nőalakjait: két modern klasszikust, melyek mintha a modernitás két jellemző irányát-lehetőségét, az egyszerre szép és tragikus formában, illetve a groteszkben megmutatkozó igazságot foglalnák magukba.
A Jajkiállítás mindkettőt akarja - mindent akar. Tandori igen nagy terheket rak a látszólag könnyed vázra, telepakol, sűrít, egyszersmind megbont-szétszerel, hogy aztán eljusson a befejező sor logikai bukfencéig. "Így döntöttek semmiképp." Ugyan kik? Ki dönt itt, és mi felől?
