Ha önkéntes alapon is, de mégiscsak korlátozná a hazai élelmiszer-forgalmon belüli import arányát a szakkormányzat. A kereskedőkkel, termelőkkel és feldolgozókkal folytatott hosszas polémia eredménye egy etikai kódexben ölthet testet, ám kérdéses, hogy a gyakorlatban miként működik majd az önszabályozás. A magyar fogyasztó tízszázalékos árhatáron belül viselkedik "hazafiként".
*
Féléves huzavona után Gráf József agrárminiszter február közepén a nyilvánosság elé lépett és közölte: az alapanyag-termelőkkel, feldolgozókkal és a kereskedelmi láncok képviselőivel folytatott egyeztetés alapján június 30. után a hazai élelmiszerüzletek polcain az áru nyolcvan százaléka magyar termék lesz. Ennek biztosítékát egy önkéntes kereskedelmi etikai kódexben rögzített előírások adják majd. A vétőket ügyeik nyilvánosság elé vitelével szankcionálják. Azt pedig, hogy ki vét, egy négytagú, havonta ülésező bizottság dönti el, amelyhez minden érintett - ideértve a fogyasztókat is - szabadon bejelentést tehet. Az ominózus kódexet várhatóan március közepén fogadják el és írják alá az érintettek. A csomag szabályozná többek között az úgynevezett polcpénzeket és a kötelező visszatérítéseket (ezek megérnek egy külön misét: és ebben az ügyben egyelőre jele sincs az egyezségnek), a fizetési határidőket, a kereskedő és beszállító közti szerződéseket is.
Ez így, kerek mondatokban rögzítve egyszerű és végrehajtható elképzelésnek tűnhet, pedig az ördög e tárgykörben is a részletekben búvik meg. Már ha részletnek tekintjük mondjuk azt az alapvető kérdést, hogy a hazai kiskereskedelmi kínálatban mit tekinthetünk "magyarnak". Vagy éppen élelmiszernek. Ki is pontosan a "hazai szállító"? És mennyiben "magyar" a magyarországi kereskedelem? Az élelmiszeriparról már nem is beszélve. Kódex lesz a talpán, amelyik minderre választ ad. Az meg aztán végképp megjósolhatatlan, hogy a kínálat mesterséges alakításához mit szól a mindent eldöntő kulcsszereplő, a fogyasztó.
A szakminisztériumban lapzártánk előtt nem tudtak egységes "szövegszerű" kódextervezetet mutatni, de jelezték, a labda most a multinacionális kereskedőcégeknél pattog, hisz egyelőre még "akadnak tisztázandó részletek". A kormányzati eltökéltséget jelzi, hogy az elképzelés helyet kapott Gyurcsány Ferenc miniszterelnök parlamenti évnyitó-programismertető beszédében is - a szakminisztérium egyik érintett vezető munkatársa ezt így értelmezte a Narancsnak: kódex pedig lesz, el van ez már döntve, Feri kérte, Jóska teljesíti. Valamit mutatni kell. A helyzetet színesíti, hogy a kívánatosnak kimondatott nyolcvanszázalékos magyar élelmiszer-forgalmi arányról már augusztusban komolyan szó esett, és ősszel a parlamenti pártok egységesen támogatták az elképzelést - a részletekkel persze egyikük sem foglalkozott igazán. Pedig ha nem sikerül összehozni a termékpálya kereskedelmi kódexét, akkor törvénykezni kell az ügyben, és azt minden érintett szeretné elkerülni. Ha másért nem, hát azért, mert egy esetleges kereskedelemjogi korlátozás uniós, illetve egyéb nemzetközi követelmények és alapelvek egész sorát sértené meg.
*
Ha száz embert megkérdezünk, mit tart a napi élelmiszer-fogyasztás "legmagyarabb" elemének, legalább kilencven azt mondja majd: a kenyeret. Pedig a számok tükrében a hagyományos hazai fehér kenyér pillanatnyilag legfeljebb 35-40 százalékban tekinthető magyar árunak. A Pékek Ipartestületének saját költségelemzése szerint egy kiló áruban (a kereskedelmi átadási árat, vagyis a fogyasztói árnál 20-25 százalékkal kisebb értéket alapul véve) 30 százalék a liszt, 5-7 százalék a hazai élő munkaerő költsége, a fennmaradó részt pedig az importból származó energia (elsősorban a sütéshez szükséges, többségben gázra épülő fűtés), szállítás, az eszközök többsége és a szintén döntően külföldi adalékok ára teszi ki. Mindezek alapján érthető, ha az egyezkedések során hosszas vita bontakozott ki arról, vajon hogyan és milyen engedményekkel határozzák meg azt a bizonyos nyolcvanszázalékos "magyarságminimumot".
Először 1995-ben kísérletezett egy szakmai közösség: a Magyar Áruk Klubja olyan, a magyar termékek és szolgáltatások körét egységesen leíró követelményrendszer kidolgozásával, amelynek alapvető meghatározásai később rendre visszatértek a politikai közbeszédben is. Legfontosabb alaptétele szerint (alkalmazkodva bizonyos nemzetközi előírásokhoz is) "magyar terméknek tekinthetjük azt a terméket, amelyet teljes egészében Magyarországon termeltek, termesztettek, tenyésztettek vagy állítottak elő". Kiegészítő feltétel, hogy a feldolgozott hazai alapanyagból készült, a bolti polcokra kerülő végtermék előállításához felhasznált importanyagok aránya sem haladhatja meg a 49 százalékot. Ez utóbbi követelmény azonban gyengíti az alapvetés karakteres szigorúságát, viszont "magyarrá" engedményezi az imént e szempontból vizsgált kenyeret. Nem nehéz megjósolni, hogy az ilyen és hasonló megfogalmazások tehetik meglehetősen rugalmassá a kódex eseti alkalmazásait.
Valószínűleg ezért is nőtt meg az esély valamiféle kompromisszumra: a kereskedők "okos enged" alapon valószínűleg könnyen elfogadhatnak majd olyan előírásokat, amiket bajos lesz érdemben ellenőrizni. Hiszen ha igazából maguk sem tudják pontosan, "tizedre" mennyi is lehet polcaikon a hazainak és importnak számítható áruk aránya, mit tehet majd akkor egy ellenőr? Jellemző az ügyben szinte egyedül nyilatkozó (bár a hazai láncrendszerű "nagy-kiskereskedelemben" meghatározó) Tesco szóhasználata: számításaik szerint az élelmiszer-forgalmukban hozzávetőlegesen ma is 70 százalék körüli a hazai termékek aránya az országos átlagnak tekinthető 60-65 százalékkal szemben. Részleteket - például hogy ebben mennyi a saját márkás (tehát a cég nemzetközi logójával forgalomba helyezett) termékek aránya - természetesen nem közöltek. Abban azonban minden kereskedő egyetért, hogy a mesterséges kereskedelmi korlátozásrendszer óhatatlanul áremelkedést okozna. Szakmai szervezetük, az Országos Kereskedelmi Szövetség (OKSZ) egy korábbi állásfoglalásában kerek perec leszögezte: "A megállapodási javaslat egyrészt a vásárlókkal fizettetné meg a hazai mezőgazdaság versenyképtelenségének veszteségeit, másrészt az élelmiszeripar multinacionális szereplőit védi."
Ehhez képest a legutóbbi egyeztetés után békülékenyebbé vált a hangnem. Vámos György OKSZ-főtitkár ekkor már úgy nyilatkozott, hogy mégis elfogadhatónak tartanának valamiféle kompromisszumos javaslatot, bár a kereskedők a nehezebb utat választották, mivel számukra a törvényi szabályozás egyszerűbb lett volna. Azt már nem tette hozzá, hogy miért - és okkal. A kereskedők ugyanis jól tudják, hogy az ügyben tényleges, érdemi törvényi korlátozást bevezetni az állam deklarálta szabad kereskedelmi alapelvek teljes felrúgása nélkül szinte lehetetlen. Ráadásul - mondta a Narancsnak informátorunk, az egyik legnagyobb kereskedelmi lánc élelmiszer-divíziójának beszerzési vezetője - az egész elképzelésről messziről látszik, hogy aki ezt számokba foglalva képzeli el, az vajmi keveset tud a hazai kiskereskedelem napi gyakorlatáról. Ezért a maga részéről úgy véli, érdemi változás nem várható a hazai kínálatban, a magyar szállítóknak - tetszik, nem tetszik - továbbra is kemény piaci versenyben kell nap mint nap megmérniük magukat. És ha már az államot irányító politika mindenképpen rendet akar, akkor nézzen körül a kistermelőinek nevezett városi piacokon is, ahol a standokra vitt hazai áruk aránya egyáltalán nem biztos, hogy magasabb, mint bármelyik bevásárlóközpontban.
A legkényelmetlenebb helyzetben a hazai élelmiszer-feldolgozók vannak: jelenleg vadul keresik az alkalmazkodás lehetséges módjait. Magyar ágazati iparról ugyanis már hosszú évek óta nehéz beszélni, hiszen a cégek zöme (legalább kétharmada) külföldi tulajdonú. Azt, hogy ezekben a termékek pontosan mennyi hazai és mennyi importalapanyagból készülnek, képtelenség kimutatni. Akad például olyan vágóhíd Dél-Magyarországon, amely csaknem kizárólag a saját romániai székhelyű hizlaldáiban termelt húst dolgoz fel, és így teszi fel kolbászaira a nemzetiszín márkajelzést. Az előírások szerint ez a cikk megfelel az "ellenőrzött magyar áru" gyártóhelyre vonatkozó összes követelményének (hiszen igazolhatóan saját húst tölt saját gépein saját telephelyén a bélbe), tehát ekként is lehet forgalomba hozni. Azt meg a saját szememmel láttam tavaly nyáron, amint az egyik legnagyobb, kitűnő termékeiről méltán híres hazai üzem udvarán három tejszállító kamionból az északolasz termelők értékesítő szövetkezetének tejét ürítették éppen az alapanyagtartályokba - ebből aztán magyar joghurtok, vajkrémek, miegyebek készültek.
*
Végül meg kell említenünk azt a csöppet sem elhanyagolható kérdést, vajon mit szól mindehhez a fogyasztó. Politikai szempontból természetesen jól artikulálható a magyar termékek védelme és az e célból bevezetendő - a miniszteri szóhasználat szerinti - "józan és önkéntes nemzeti protekcionizmus". Elvégre annak idején Kossuthnak is bejött mint a honfiúi érzelem fölszításának alkalmas eszköze. Csakhogy a tényleges vásárlás során a magyar vásárló előbb az árcédulát veszi szemügyre, utána jöhet az összes többi szempont, például a minőség, a márka, s természetesen a származás. Ez utóbbi szempont figyelembevétele erősen korlátos: a kereskedelmi felmérések szerint a magyar átlagfogyasztó nagyjából tízszázalékos árkülönbözeten belül viselkedik hazafiként. Magyarán: ha az azonos minőségű külföldi áru ennyivel, vagy többel olcsóbb, akkor azt veszi. S e ponton érdemes ismét a vita - minisztériumi jogkör, hatósági szerep ide vagy oda - mégiscsak legerősebb szereplőjének az állásfoglalásából idézni: "A kereskedők a vásárlók igényeihez, pénztárcájához igazodnak szerte a világban, az Európai Unió is ezt tekinti elsődlegesnek."
Kíváncsiak vagyunk, mennyiben lesz ez másként június 30. után.
