Újabb, vélhetően ismét csak szimbolikus reformhullám söpör végig országunkon. Egymásra licitál a kormány és egy sajátos képződmény, a Reformszövetség (RSZ). Mindkét program célja, hogy kivédje az országot fenyegető válságot. Ilyen helyzetben a "piacok" megnyugtatása kötelező feladat, ezzel nincs is baj. Deklarálni kell, hogy az ország kész a piacok fülének oly kedves húrokat pengetni. Ám súlyos hiba lenne elhinni, hogy a piacoknak szánt gesztusok a fenntartható Magyarország felé visznek.
A két reformprogramban van két közös vonás. Mindkettő arra a döntően piaci fundamentalizmusra épít (a piac mindent elrendez), amely a tapasztalatok és a jelenlegi globális folyamatok tükrében érvényét látszik veszteni. És mindkét program de facto a nemzeti megosztás programja. A szegénység elleni harcot valóban felváltani látszik - ahogy Spiró György fogalmazott - a szegények elleni harc. Az RSZ ebből nem is csinál titkot. Szakértői az állami kiadásokat érdekes szelekció szerint csökkentenék. Négy év alatt megfeleznék a működési kiadásokat, továbbá tizedével szánnának kevesebbet az állam szociális és 8 százalékkal kevesebbet gazdasági funkcióira. Az állami működési funkciókra költött pénzek esetében a javaslattevőket láthatóan az sem zavarja, hogy ide könyvelődik az közös EU-költségvetésbe történő befizetés is.
A nagyvállalkozók programalkotó szereptévesztése nem meglepő, amnéziájuk azonban zavaró. Hisz nemcsak nagyvállalkozói létük megalapozását köszönhetik az állami privatizációs és befektetés-ösztönzési politikának (jó időben jó helyen voltak), de üzleti "sikereik" forrása is sok esetben az állami költekezés. A különböző korábbi PPP-konstrukciók (lásd a Művészetek Palotáját) évtizedekre biztos bevételt garantálnak. Ezért az RSZ elképzelései szerint a gazdasági funkciókra költött pénzek csökkenése döntően az állami szolgáltató vállalatok támogatásainak megvonásából adódna: a különböző állami fejlesztések esetében viszont az üzletmenet mit sem változna.
Avítt gazdaságpolitikai paradigma
A piaci fundamentalizmus a fejlett országokban már régóta a múlté. Nálunk azonban a gazdaságpolitikát legalább harminc éve a közgazdaságtan üveggyöngyként importált, a fejlődő országoknak szánt változata alakítja - az emergonomics. A piac mindenhatóságáról, a közfeladatok mind szélesebb privatizációjáról, a kis államról, a valamilyen, sehol nem volt "reformok kritikus tömegéről" szóló szlogenek az unalomig ismertek. Egyszerűen érthetetlen, hogy például a Világbank 1999-ben publikált mértékadó véleménye ellenére hogyan lehetséges még ma is a magánpénztári rendszeren alapuló nyugdíjrendszert vagy a világ legdrágább egészségügyi modelljét követendő példaként említeni. És jó, ha tudjuk azt is: a természetes monopólium helyzetében lévő privatizált közszolgáltatók profitkivonásai jelentős mértékben terhelik az ország nemzetközi fizetési mérlegét.
A példákból is sejthető, hogy a "láthatatlan kéz" mögé általában nagyon is látható kezek próbálnak bújni. Általában olyan vállalkozói körök szoktak adócsökkentést kérni, amelyek üzleti bevételeinek nagy része a költségvetésből származik. E felfogás szerint ha a vállalkozói szektorba ömlesztjük a pénzt, attól automatikusan nő a munkahelyek száma és a GDP. Sajnos a gazdaság működése ennél kissé bonyolultabb. A Nyugaton uralkodó közgazdaságtani felfogás az államot (nota bene: a jóléti rendszereket) nem illetéktelen, amputálandó testnek, hanem a modern gazdaság fenntarthatóságát és versenyképességét biztosító entitásnak tartja.
Az emergonomics nemcsak leegyszerűsítő, de provinciális is. Meg sem próbálja értelmezni a mai válságot. Ez azért baj, mert mindkét program olyan felzárkózási utat jelöl ki, amelyet azok az országok választottak, ahol a mostani világgazdasági átrendeződés éppen a legsúlyosabb bajokat okozza. Gondoljunk Írországra, Spanyolországra, Portugáliára, Görögországra - de a mai eminens Szlovákia hosszabb távú sikerességére sem merném bevenni a ciánkálit.
Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy hazánk az elmúlt húsz esztendőben zsákutcás gazdasági modellt követett. A külső adósságkezelés kényszerétől és az új tőkésosztály kapzsiságától hajtott rendszerváltó gazdaságpolitika a reálgazdaság alapjainak teljes szétzilálódásához vezetett. A külföldi tőkebefektetések a foglalkoztatást nem növelő, a globális hálózatokhoz kapcsolódó, enklávészerű szektort eredményeztek. A külföldiek a javukra végrehajtott privatizációk során a magyar termelés belső és exportpiacait vásárolták meg. A mezőgazdaság 70-es, 80-as évekbeli sikeres modelljét "önerőből" sikerült felszámolni. Mindez élethossziglan munkátlanságra ítélt tömegek kialakulásához vezetett, akiknek a munkába állítása nem járulékszint kérdése. A hitelből megvásárolt korlátozott jólétnek súlyos ára van. Ezt jelzi az ország újból megnövekedett devizaadósságának nyomasztó terhe. Ennek döntő része - szemben a közkeletű érveléssel - nem államadósság. A fejlődés gazdaságtana periferizálódásnak nevezi ezt a "fejlődési" utat. Abban egyetértek mind a kormánnyal, mind az RSZ-szel, hogy ez nem folytatható. Az irányokról azonban egész más a véleményem.
Fordítva a lovon
A két program célkeresztjében a kormányzati szektor és az önkormányzatok állnak, s ennyiben jó úton járnak. Hisz az egyetlen esélyt az ország számára a kormányzati szerepvállalás megváltozása jelentheti: a szabályozás minőségének emelése, a szociális kiadások célzottságának javítása, a közigazgatás és a közszolgáltatások jobb teljesítménye.
Csakhogy a javaslattevők számára a közigazgatás és az önkormányzati rendszer pusztán költséghely, amelyre meghatározzák a költségcsökkentési feladatokat. Az fel sem merül, hogy e rendszerek nem önmagukért vannak, hanem konkrét funkciókat látnak el - jól vagy rosszul, olcsón vagy drágán. Ahogy egy magánvállalat sem engedheti meg, hogy felső menedzsmentje gyenge és kontraszelektált legyen, úgy a GDP 40-50 százalékát felhasználó "nagyüzem" sem teheti ezt meg. Hacsak nem az a cél, hogy a vállalkozói szektor zavartalanul tudjon üzletelni a köz rovására.
A fenntarthatatlan önkormányzati rendszer, "a magyar modell" valóban megváltoztatandó. De azt is látni kell, hogy "konfliktuskonténerként" ez a rendszerváltás fájdalommentes végrehajtásában komoly szerepet játszott. Ha a betegtől azonnal megvonjuk az érzéstelenítőt (átgondolatlanul összedöntjük az önkormányzati rendszert, vagy "csupán" elbizonytalanítjuk a kulcsszereplőit), akkor az a betegből rossz reakciókat válthat ki. A nem különösen kreatív javaslatoknak - az átgondolatlan, fűnyíró elvű képviselői létszámcsökkentés, a hivatalok valódi racionalizálását nem segítő, esetlegesen elhatározott visszavágások - több káruk, mint hasznuk lenne, amint azt e lap hasábjain oly pontosan jelezte Bajnai Zsolt. (Lásd: A harmadik lépéssel indított parti, Magyar Narancs, 2009. február 5.)
Ahol a könyvelési szemlélet használható volna, ott ezzel a koncepciók nem bíbelődnek. Nem kérdeznek rá, hogy mi az oka a gyengülő teljesítményt mutató állam és a tartósan magas kiadások paradoxonjának. E talány kulcsát azok az elemzések adnák, amelyek a kiadási aggregátumok mögé néznek. Nálunk drágán épülnek az autósztrádák, és mi építettük Európa leghosszabb völgyhídját. A vállalkozói profitokat hizlalják, s nem a beilleszkedést szolgálják a munkanélküliek átképzésére vagy a roma integrációra szánt támogatások. A példák száma tetszőlegesen szaporítható.
Potensebb államot
Az építő reformok hosszú évek aprómunkáját követelik, és ezek az ország balszerencséjére általában nem jól kommunikálható lépések. A korszerű gazdaságot szolgálni képes állam építése a képzett politikusoknál és köztisztviselőknél kezdődik. Autót csak a jogosítványnyal rendelkező vezethet, önkormányzatot bárki. A választott tisztségviselők és a köztisztviselők kötelező képzése kultúrállamokban természetes követelmény, s egy ilyen képzési rendszer felállítása itthon sem kétharmados ügy.
Ahhoz, hogy a kormányzati döntések ne vakrepülésben szülessenek, tudni kéne, hogy mi mennyi. A tisztességes közpénzmenedzsmenthez először is megbízható információs rendszerre lenne szükség: ennek híján sem a mérhetetlen pazarlás okait feltárni, sem a költségvetési szabályokat betartatni, sem jó közpolitikai döntéseket hozni nem lehet. (Ebbe a csapdába esett maga a RSZ is, amikor azt feltételezte, hogy a statisztikában szereplő közigazgatási kiadási számok valóban a közigazgatás költségeit mutatják.) Egy ilyen információs rendszer alapja lehetne annak is, hogy a költségvetési pénzek ne rutinból és ne is erőből, netán "pofára" legyenek elosztva - azaz korszerűsíteni lehetne és kellene a költségvetési tervezés rendszerét is.
A kormány maga is hozzájárult ahhoz, hogy az önkormányzati rendszer korszerűsítése a kétharmados törvények karanténjába szoruljon. A hét régiós, választott önkormányzatot próbálta áterőltetni tűzön-vízen - és ez nemcsak azért volt értelmetlen, mert nem kapott megfelelő támogatást, hanem mert nem ez az egyetlen megoldás. A korszerűsítés helyes iránya az önkormányzatok feletti erősebb állami kontroll volna. A dekoncentrált szervek érthetetlen vehemenciájú regionalizálásának vége a közigazgatási hivatalok megszűnése és ezzel a törvényességi felügyelet pillanatnyi szünetelése lett. A kormányzat a regionalizálást erőltetve gyengítette mind intézményesen, mind pénzügyileg a megyéket. Ez oda vezetett, hogy a megyei önkormányzatok - a bankok asszisztálásával - úgy adósodtak el, hogy a kötvények visszafizetésének halvány reménye sem látható. A megyéket az illetékhivatalok megszüntetésével is gyengítették, nem gondolván arra, hogy e szervezetek alkalmasak lettek volna az ingatlanadóztatás és a helyi adórendszerek jobb működtetésére.
Valóban, az önkormányzati reform fontos eleme kell, hogy legyen a polgármesteri hivatalok számának csökkentése, a funkciók összevonása. De előbb ki kell módolni, hogy az oda tartozó feladatokat valamilyen ésszerű formában ellássuk. A kis községi hivatalok (nem az önkormányzat) megszüntetését, a hivatali funkciók olcsóbb ellátását, a pénzügyi fegyelem erősödését és nem utolsósorban az államadósság jobb menedzselését segítené az önkormányzati kincstár. Tény, hogy a helyi közigazgatási feladatok ésszerű átszervezése szerepel a kormány javasolt intézkedései között - ez a jó hír. A Reformszövetség azon ötlete azonban, hogy az iparűzési adót a vállalkozói ingatlanadóval váltsa ki, komolytalan, ráadásul az önkormányzati hitelek mögül venné ki a fedezetet. Nem biztos, hogy a bankrendszer mostani állapotában ez jó húzás lenne - az önkormányzatok adóssága ma 900 milliárd forint. Valóban, a mai iparűzési adó anakronisztikus. Ez persze nem ok arra, hogy a helyi adórendszer porcelánboltjában elefántként viselkedjünk. Akkor sem, ha tanácsadóként ezen jól lehet keresni.
Sürgető volna az is, hogy az EU-forrásokból az önkormányzatokhoz érkező rengeteg pénz ne a következő generációk életét nehezítse. Számtalan példát tudunk "ingyen" pénzekből megvalósult, balul sikerült önkormányzati beruházásokra: tornatermek, uszodák, orvosi diagnosztikai kapacitások létesültek sokszor feleslegesen. Ezt megelőzendő javaslom, hogy az önkormányzati pályázati pénzek egy részéből olyan speciális garanciaalap létesüljön, amely alkalmas arra, hogy a valós igényeket kielégítő, uniós forrásokat felhasználó beruházások hiteleit tegye olcsóbbá és biztonságosabbá.
Nem folytatom. Szomorú, hogy sem a kormányzati döntés-előkészítők, sem az RSZ szakértő stábja nem lapozta át azokat a megoldási javaslatokat, amelyek 1999-től a legkülönbözőbb formációkban és műhelyekben készültek. Ezek többségét publikálták is. (Egy akadémikusokat is felvonultató csapattól a kutatás elemi szabályainak betartása elvárható volna.) Ha így lett volna, akkor nem olyan sovány és kétes eredménnyel kecsegtető javaslatok fogalmazódnak meg e tárgykörben. A kormányfő szakmailag imponálónak nevezte a Reformszövetség anyagát, amely tény dermesztő. Akkor van felzárkózás, ha mindenki teszi a dolgát. A kormány kormányoz, eszközeivel segíti a gazdaság működését. A vállalkozók pedig nem kioktatnak, és nem járadékokra vadásznak, hanem innovációkon alapuló gazdaságot építenek.
A szerző közgazdász, egyetemi docens, az Állami Számvevőszék Kutatóintézetének tudományos tanácsadója.
