A múlt héten kiderült, hogy a „rendszerbontó népszavazás” egyik kérdése már egészen biztosan nem lesz szavazás tárgya: a tankötelezettségről szóló kérdés feltevését alig 90 ezer ember támogatta a szükséges 200 ezer helyett. A kezdeményező Új Magyar Köztársaság szóvivője, Vajda Zoltán értékelésekor úgy nyilatkozott, az eredmény „megmutatta az ellenzék szervezeti erejének, társadalmi beágyazottságának roppant gyengeségét, némelyikük rendszerváltó elszántságának korlátait”. A levont tanulságok között első helyen szerepelt a pártok és civilek teljesítményének szembeállítása, ami különösen azért szembetűnő, mert az akciót más esetben mint egy jó összefogás (első) példájaként emlegették.
A kudarc okai között természetesen több szempontot is lehet találni: a nyár közepén indított aláírásgyűjtés egészen biztosan nem kedvezett a szervezőknek, a választók ilyenkor hagyományosan kevésbé foglalkoznak politikával. Másrészt a fajsúlyosnak tekinthető kérdéseket végül a Nemzeti Választási Bizottság és a Kúria nem engedte tovább, így a megmaradt témák legfeljebb szimbolikus jelentőséggel bírhattak – a kezdeményezés „rendszerbontó” kifejezése is erre akart reflektálni. Érdemes ugyanakkor megemlékezni arról, hogy 2012 tavaszán (politikai aktivitás szempontjából talán kedvezőbb időpontban) az LMP hasonlóan „nem túl erős” kérdésekben kezdett aláírásgyűjtésbe (a tankötelezettség korhatára ott is szerepelt), mégis 160 ezer aláírásig jutott.
A Fidesz–KDNP még a 2010–2014-es parlamenti ciklusban jelentősen nehezítette a népszavazási kezdeményezést: egyrészt szűkítette a feltehető kérdések körét, másrészt az érvényességi feltételeket is szigorította. Utóbbi alapján egy esetleges sikeres aláírás után is igen nehéz dolga lenne a kezdeményezőnek, ugyanis a sikeresség feltétele, hogy a választásra jogosultak fele megjelenjen. (A korábbi rendszer szerint az eredményesség feltétele, hogy az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele, de legalább az összes választópolgár több mint egynegyede a megfogalmazott kérdésre azonos választ adjon.) A 200 ezer aláírás ugyanakkor változatlan elem – ezt az akadályt a régi és új rendszerben is meg kell(ene) ugrani a kezdeményezőnek.
| ||
Az Új Magyar Köztársaság mostani aláírásgyűjtésében különösen látványos, hogy a pedagógus-szakszervezetek milyen kevés aláírást tudtak szállítani: a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete és a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete közösen alig több mint 2500-at. Noha a szakszervezeti mozgalom Magyarországon gyenge érdekérvényesítő, láttunk már komoly országos akciót – például mikor a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége a 2012-es nemzeti konzultáció leveleit gyűjtötte össze, hogy jótékony célra fordítsa. Az oktatási szakszervezetek részéről azonban sem a mostani akció során, sem korábban nem igazán láttunk hasonló aktivitást. Természetesen ennek egyik oka lehet a félelem: a pedagógusokat – és általában az oktatást – az elmúlt évek során folyamatos, politikavezérelt átalakítás éri, elég csak a mostani Pedagógus Etikai Kódexre vagy az egymást ellenőrző csoportok felállítására gondolni.
A sikeres aláírásgyűjtés mindenképp lendületet adott volna az Orbán-rendszerrel kritikus ellenzéki erőknek, civileknek és pártoknak egyaránt. A kudarcból azonban van még idő tanulni, ám ez csak akkor javíthat az ellenzék helyzetén, ha minden szereplő kellően önkritikusan tud értékelni. Egyrészt látni kell, hogy az Új Magyar Köztársaság csoport bár a többi szereplőhöz képest jól teljesített, korántsem tudott túllépni a Facebook-jelenlétből fakadó „virtuális” jelenléten. Noha az elmúlt egy év során látott több tízezres – sőt akár százezres – tüntetések szervezése is csupán Facebook-aktivitásból indult, ebből korántsem sikerült elég aláírást realizálni. Ezen egyébként az aláírási periódusban tartott politikai nagygyűlés talán segíthetett volna.
| ||
Másrészt fontos tanulság ez az ellenzéki pártok számára is: eredményük elmaradt a várhatótól – elég csak ismét az LMP 2012-es, 160 ezres aláírásszámára gondolni, vagy arra, hogy 2014-ben, a választásokat megelőző ajánlási időszakban e pártoknak nem okozott gondot az induláshoz szükséges aláírásszám teljesítése. Az ellenzéki pártok részéről a népszavazás pedig könnyen lehetne mozgósítóeszköz: kutatási adatok szerint mind a társadalom, mind saját szavazóik egyetértenek azzal, hogy a népszavazás jó eszköz arra, hogy fontos politikai kérdésekben döntsünk. Harmadrészt pedig egy népszavazási kezdeményezésnek igenis építenie kell a szakszervezetekre, érdekvédelmi szervezetekre: láttuk, hogy az egészségügyi dolgozók mellett komoly szolidaritást mutattak más ágazatok képviselői is; hasonló kiállásra lenne szükség más szféra részéről is.
A Fidesz számtalan társadalmi csoportot hozott nehéz helyzetbe az elmúlt öt év során: a közös fellépés lehetőségei akkor is adottak, ha a Nemzeti Választási Bizottság és a Kúria mellett már az Alkotmánybíróság is azon szervezetek közé tartozik, amelyek sokkal inkább nehezítik, mint segítik a népszavazások kiírását és megtartását Magyarországon.
