A miniszterelnök tusványosi beszédében a legnagyobb hangsúlyt ezúttal nem önmagában a migráció, hanem a bevándorlás európai uniós kontextusa kapta. Az olyan kijelentések, mint hogy az EU jelenlegi, gyenge vezetésének „a napjai meg vannak számlálva”, illetve hogy most „mi jövünk”, többeket rögtön arra a következtetésre vezettek, hogy Orbán impliciten bejelentkezett az Európai Bizottság elnöki posztjára. Ez az elképzelés abba a gondolatkörbe illeszkedik, miszerint Orbán mára már „kinőtte Magyarországot”: a harmadik kétharmad révén már mindent elért, amit hazánkban a politikában ember elérhet, úgyhogy – szól az érvelés – ideje „magasabb szintre” lépnie, és nem pusztán tényezővé, hanem az egész kontinens politikai irányának egyik fő alakítójává is válnia.
Bár ennek a magyarázatnak is megvan a maga logikája, elköveti azt a hibát, hogy Orbánt tisztán politikai szereplőnek láttatja. Olyasvalakinek, aki a politikai népszerűségét és hatalmát pusztán csak a retorikájának és ideológiájának köszönheti, amelyet most eggyel nagyobb léptékben képviselhetne. Ezzel azonban figyelmen kívül hagyja mindazt a munkát, amelyet Orbán az egyeduralma létrehozása érdekében tett, amelynek a jeleit a napokban is megtapasztalhattuk, és amelyet most kockára tenne, ha elhagyná a miniszterelnöki széket.
| ||
Az említett munka durván három, egymásba átnyúló, de súlypontjaikat tekintve világosan elhatárolható szakaszra bomlik, melyek határai szorosan – és vélhetően nem véletlenül – követik a választási győzelmek dátumait. Az első szakasz 2010-ben kezdődött, és nem másról szólt, mint az egyeduralom intézményi-politikai föltételeinek megteremtéséről. Ez volt az az időszak, amikor Orbán – az 1998-ban még nem adott, kétharmados fölhatalmazása segítségével – egyrészt fölül tudta írni a hatalmát korlátozó jogi fékeket, másrészt meg tudta változtatni egyoldalúan a választási rendszert, hogy az ellenzékét mókuskerékszerű összefogósdiba hajszolja.
Persze ez így némi árnyalásra szorul: az ellenzéknek nem lett volna kötelező belemenni a játékba, pláne nem ilyen rosszul. Viszont Orbán azzal, hogy az egyeduralom intézményi föltételeit formálisan a demokratikus intézmények kulisszái között teremtette meg, meggátolta az ellenzéket abban, hogy ki merjen lépni a hagyományos demokratikus cselekvés korlátai közül. Mivel pedig ezzel a problémával a mai napig nem tud az ellenzéki közeg zöme intellektuálisan megbirkózni, a választókban sem tudják elvetni azt a hitet, hogy érdemes lenne kilépni azok közül a korlátok közül, amelyeket Orbán közvetlenül 2010 után teremtett, és amelyek között szinte lehetetlen a politikai uralmát megdönteni.
Az egyeduralom megteremtésének második szakasza 2014 után kezdődött, és a személyi-gazdasági föltételek kialakítását tűzte ki célul. Ennek legfőbb megnyilvánulása az egyetlen olyan személy lefokozása volt, akinek elég hatalmi eszköz állt a rendelkezésére, hogy az orbáni egyeduralom intézményi-politikai föltételeinek a megteremtése után is autonóm szereplőként szállhasson szembe Orbánnal: ez Simicska Lajos volt. Az Orbán–Simicska-háború tétje a formális intézményi-politikai hatalmon túlnyúló, tényleges egyeduralom megteremtése volt. Hogy ez a szakasz is a végéhez érkezett, annak egyik jele éppen a napokban sokkolta az ellenzéki közvéleményt, amikor rohamos gyorsasággal elfoglalták, majd átfordították a HírTv-t ellenzékiből kormánypártiba – példastatuáló erővel döntve le az egyszemélyi uralmat fenyegető excsúcsoligarcha hálózatának egyik legfőbb bástyáját.
Végül a harmadik, jelenleg folyó szakasz az, amit a cikk elején említett tusványosi beszéd harangozott be: az egyeduralom nemzetközi föltételeinek a megteremtése. Az EU potenciálisan komoly változásokon mehet a közeljövőben keresztül. Nem pusztán arról van szó, hogy valószínűleg kevesebb forráshoz jutnak majd a periféria országai, hanem arról is, hogy a Merkel–Macron-féle tandem meg is reformálhatja az uniót, és adott esetben hatékonyabb szankciókat vezethetnek be az olyan, „bomlasztó” országok kormányai ellen, mint amilyen Magyarország is.
Ez az, ami miatt az egyébként az egyeduralom szempontjából eddig elég távoli veszélyt jelentő EU folyamatai kerültek most Orbán célkeresztjébe. A tusványosi beszéd, a jelenlegi uniós vezetés kritikája, illetve hogy Orbán a populisták térnyerésének szurkol, mind azt célozzák, hogy megakadjanak az említett reformfolyamatok, és hogy a „nemzetek Európájának” jegyében megmaradjon vagy táguljon a miniszterelnök jelenlegi egyeduralmát biztosító pénzügyi és politikai mozgástere.
Az „egyeduralom”, mint kifejezés önmagában arra utal, hogy a hatalmat az uralkodó nem oszthatja meg – márpedig bizottsági elnökként nem lenne más választása Orbánnak, mint lemondani a miniszterelnökségről, és valaki másnak adni hazánk legerősebb politikai pozícióját. S ugyan ez pusztán a formális hatalom átadásáról szólna, vélhetően egy Orbánhoz igen hű személy számára, mégis azt jelentené, hogy valaki – a hatalomhoz vezető intézményi-politikai korlátok átugrásával – de jure komolyabb hatalmat kapna a kormányzat fölött, mint ami de facto Simicska Lajosnak volt, illetve amely hatalommal aztán az új miniszterelnök beleszólhatna gazdasági, forráselosztási kérdésekbe is.
Ez szembe menne az eddig vázolt folyamatokkal, és rendkívüli kockázatot jelentene Orbán nyolc év alatt kiépített egyeduralmára. Cserébe pedig csak annyit nyerne Orbán, hogy az EU mezében küzdhet a bevándorlásügyben képviselt igazáért – egy olyan testületben és szövetségben, ahol még a populisták megerősödésével sincs az itthonihoz közeli hatalma sem.
