A politikai intézmények válságával kapcsolatos diskurzus nem új keletű, szorosan kötődik a demokrácia válságáról szóló közbeszédhez. A hagyományos részvételi formák, mint a választáson való részvétel, a politikai pártok keretében végzett munka kevésbé tűnik jelentősnek, miközben egyre csak értékelődnek fel a direkt formák, azaz a tiltakozások, valamint a nem intézményesített politikai cselekvés, mint a politikailag tudatos fogyasztás. Ennek kapcsán többször is felmerült itthon is, hogy mennyire lehet hatásos az olyan politikai cselekvés, amelyik lemond az intézményi erőforrásról. A kérdés tehát az - ami az egy évvel ezelőtti netadós tüntetések után is rendre felmerült - , hogy lehetséges-e a politika befolyásolása, ha nem történik meg, hogy végső soron egy politikai párt intézményes keretei közé csatornázódjon be a kormánnyal való elégedetlenség, és - ami talán fontosabb - az alternatíváért való lelkes munka.
| ||
A tüntetések szervezői több intézményi megoldással próbálkoztak, de egyik sem bizonyult tartósnak, nem sikerült fenntartania vagy legalábbis új formába öntenie a mozgósítást. Az intézményesedés kudarcának okát többen a közösségi médián keresztül történő mozgósításban látják. Kizárólag a közösségi médiára hagyatkozni ugyanis azért lehet kockázatos, mert nem alkalmas az erős kötődések kialakítására, csak a gyenge kötődéseken keresztül a gyors mozgósításra. Ivan Krastev bolgár politológus a twitterforradalmak kapcsán írja, hogy a középosztály tiltakozóit az a divatos vélekedés vezette félre, amely szerint az intézmények a múlté, a hálózatoké és a spontán cselekvésé a jövő. A tiltakozások által kiváltott zavarkeltés Törökországban és Oroszországban nem a rendszert bomlasztotta, hanem éppen ellenkezőleg, stabilizálta az állam és annak vezetőjének hatalmát. Krastev ennek okát abban látja, hogy a társadalmakban nemcsak innovátorok vannak, de olyanok is, akik a kreatív rombolás helyett nagyobb stabilitásra vágynak.
A politikai intézményeken túli politikai cselekvés azonban nem csak a twitterforradalmárok sajátja, hanem igen gyakran éppen a populista politikai vezetőké is, mint akikre Ivan Krastev is utalt. A populista politizálás egyik sajátossága ugyanis éppen az, hogy újraértelmezi a társadalom és a politikai vezetés között fennálló viszonyokat. A populista vezető nem a társadalom intézményei révén, hanem közvetlenül lép kapcsolatba a néppel. A közvetítő intézmények, a civil társadalom adják ugyanakkor a társadalomnak azt a struktúrát és tudást, amelyek révén ellenőrizheti a politikai döntések mibenlétét.
Az intézmények jelentőségének csökkenése azonban nem kizárólag a populista vezető tudatos politikai stratégiájának köszönhető, sok esetben csak kihasználja a megváltozott társadalmi környezetet. Többek között az internet által biztosított rengeteg információ és a belelátás élménye miatt is érezheti az egyén úgy, hogy nincsen szüksége az intézményekben való aktív részvételre ahhoz, hogy részesülhessen az általuk is létrehozott tudásból, és felhatalmazva legyen a politikai cselekvésre és véleményalkotásra. Ez önmagában természetesen nem elítélendő folyamat, hiszen végső soron a demokrácia kiteljesedéséről van szó. Mindez azonban bizonyos szempontból rácáfol az internetet körüllengő optimista véleményekre, melyek szerint a közösségi felületeken lehetőség nyílik a nyitott, megértő vitára és korlátok nélküli politikai részvételre.
| ||
A politikai vezető intézményeken túli politikai cselekvéséhez azonban nem csak a civil társadalom megkerülése tartozik, hanem a primer politikai intézményeinek átértelmezése is. Orbán Viktor a menekültválság kapcsán fejtette ki, hogy Európa problémája az intézmények és nem a vezető személyiségek általi cselekvés, ami így lassítja, nehézkessé teszi az únió döntéshozatalát. Ennek némileg ellentmond az, hogy a gyorsabb döntéshozatal érdekében több döntéshozatali jogkört kellene delegálni az uniós szintre, ami nyilván a tagállami szuverenitások további kurtítását eredményezi. A Fidesz gyakorlatában az intézményeken túli politikai cselekvés már a Polgári Körök megszervezésénél megjelent, ami folytatódott a Békemenettel, valamint azzal a törvényhozási gyakorlattal, amely az egyéni képviselői indítványok révén megkerüli a további egyeztetést. Az intézmények funkciója – a szükséges parlamenti többség birtokában – szabadon alakítható.
Az intézmények megváltozott szerepe, jelentősége nem egy múló kormányzási stílus, hanem egy olyan jelenség, ami nem csak a politikában figyelhető meg. Sokkal szembetűnőbb a gazdáságban, többek között a sharing-economy és a start-up szervezeti kultúra tekintetében. A sharing-economy, a megosztás alapú gazdaság lényege a lomhának, rugalmatlannak vélt gazdasági intézmények megkerülése vagy kiegészítése. Ez olyan társadalmi következményekkel jár, mint az otthon fogalmának átértelmeződése, fellazulása, a munka és a magánélet fokozódó egymásra torlódása időben és térben egyaránt. Az egyéni erőforrások kihasználása és megosztása a közösségi célok érdekében alapvetően a civil szerveződések sajátja volt, azonban már egyre nehezebb elkülöníteni ebből a szempontból a non-profit és a for-profit tevékenységet, ami megvalósulhat egyazon szervezeten (szerveződésen?) belül.
A politikai intézmények jelentőségét alkotmányos meghatározottságuk adja, így nem érdemes lekezelni ezeket azoknak, akik nem mondanak le a politikai cselekvés lehetőségéről. A hagyományos politikai intézmények tehát nem vesztették el jelentőségüket, csupán megváltoztatták funkcióikat. A hatékony politizálás és a fenti változásokból következő konfliktusok kivédésének feltétele annak felismerése, hogy régi és új formák egymás mellett, egymást kiegészítve létezhetnek.
