Újra akcióba lendültek a Ligetvédők, miután a kivitelezők egy öreg fát szerettek volna átültetni az ’56-os emlékmű mögött, a fa azonban a zöld aktivisták szerint nem élte volna túl a szakszerűtlen beavatkozást. A Ligetvédők már több mint egy éve küzdenek a Városliget zöld felületét jelentősen csökkentő múzeumi negyed fairtása ellen. Valódi küzdelemről van szó, amelyet nem kizárólag transzparensekkel, szavakkal, hanem békés, passzív formában a saját testükkel is folytatnak az aktivisták. A munkagépekhez láncolják magukat, a buldózerek elé fekszenek, ülősztrájkkal, foglalással akarják megakadályozni egy épület elbontását. A hatóságokat, a beruházók által kirendelt biztonsági őröket, de a kivitelezőket nem hatja meg ez az állhatatosság. Számtalan eset történt az elmúlt évben, amikor tettlegességre került sor. Véresre vernek egy ligetvédőt, zárt osztályra zárnak egy épületfoglaló tiltakozót, gyomrost osztogat az állami cég alvállalkozója, eltörik az aktivista ujját, és markolókanállal találnak el tüntetőket.
Az áldozatok nem tűntek feleslegesnek.
A konkrét részsikerek a tüntetők tevékenységének is köszönhetőek, így nem került sor föld alatti kiállítótért kialakítására a Közlekedési Múzeum esetében, valamint végül az előírások szerint járt el a kivitelező az azbeszttel szennyezett bontási törmelékekkel. Ráadásul a Ligetvédők nélkül nem gondolnánk úgy a Városliget beépítésére, mint ha pár tiltakozás után feladták volna. A Ligetvédők már most szimbolikus győzelmet értek el, akárcsak korábban az Eleven Emlékmű és más tiltakozók a német megszállási emlékmű kapcsán. A Városliget-projekt sosem lesz már annyira vállalható sok politikusnak, múzeumi embernek, építésznek, mint az lehetett volna a Ligetvédők kitartása nélkül.
A Ligetvédők ereje
egyrészt a Városliget megvédésében teljes lényükben érdekelt helyi lakosok, a parkot évezők elköteleződésében rejlik. Számukra a Liget nem olyan ügy, amire rá kell lelni, hanem magától értetődő konfliktus. A Városliget beépítése ugyanis az ő életformájukat veszélyezteti. További fontos erőforrás a magyar zöld mozgalmi tapasztalatok. Olyan szervezetek kapcsolódtak be ugyanis a konfliktusba (Greenpeace, Levegő Munkacsoport), amelyek 20-25 évre visszamenőleg képviselnek környezetvédelmi, ökopolitikai ügyeket. Olyan konfliktusokban is részt vettek, mint a 2004-ben tetőző Zengő-ügy, amikor egy NATO-lokátor építése miatt kellett megvédeni a Mecsek csúcsának fáit és virágait. Hasonló elszántságot mutat a „Maradjanak a Fák a Rómain” csoport is, akik azonban még nem kényszerültek arra, hogy testi épségüket kockáztatva akadályozzák meg a fák kivágását. A hasonló zöld kezdeményezések esetében ugyanakkor a mozgalmi cél is világosabban meghatározható és eredményessége is könnyebben értékelhető, hiszen a döntő az, hogy kivágják-e a fákat, megvalósul-e a vitatott beruházás.
Sokak számára idegen lehet az Ligetvédőkhöz hasonló
aktivista közeg, amit ki is használ a kormánypárti sajtó is. A tudatos, konfliktust vállalni kész, az életmódon keresztül is megvalósított zöld politizálásnak ugyanis vannak olyan fogyasztási mintái, amelyek elsőre szokatlanok. A Ligetvédők és más zöld kezdeményezések megítélésénél azonban nem szabad megakadni ilyen kulturális különbségeken. A zöld mozgalom Magyarországon ritkán válik tömegessé, kivételt jelent többek között a Duna-kör a rendszerváltás során és a kisebb politikai jelentőséggel bíró Critical Mass. A zöld mozgalmárok elszántsága, kötődésük a helyi ügyekhez, éveken át tartó kiállásuk révén ugyanakkor képesek komoly eredményeket felmutatni, azon keresztül más csoportokat inspirálni.
