A tanárlázadás miatt újra felmerül a már bejáratott kérdés, hogy miként lehetséges a mozgalmi energiák becsatornázása, mi a pártok és a civil mozgalmak együttműködésének helyes mintája. A Republikon blogon Reiner Roland azt a lehetőséget vázolta fel, hogy a pedagógusok szakmai lobbiszervezetként jeleznék elvárásaikat a politikai pártok felé. Hasonló kezdeményezéssel állt elő A Város Mindenkié szervezet is, amikor a szabálysértési törvény módosítására vonatkozó javaslatuk benyújtására kérték meg Szél Bernadettet, az LMP frakcióvezető-helyettesét. A mozgalmak és a politikai szféra laza, de viszonylag állandósult kapcsolatára vonatkozóan nem csak hazai próbálkozások és publicisztikai észrevételek léteznek: mindennek tudományosan megalapozott koncepciója is van.
A mozgalomtársadalom Friedhelm Neidhardt és Dieter Rucht által, Auf dem Weg in die „Bewegungsgesellschaft”? c. cikkükben (1993-ban) leírt kategória. A társadalmi tendenciák és a politikai lehetőségstruktúra vizsgálata alapján a két német mozgalomkutató arra jutott, hogy a növekvő nacionalizmus, a posztmateriális követelések erősödése és a nemi egyenlőség kérdése miatt állandósulnak a strukturális feszültségek. A kollektív elégedetlenségnek a forrásai ugyanakkor csak akkor tudnak mozgalmi formát felvenni, ha rendelkezésre állnak a mozgósítást lehetővé tévő struktúrák. Ezt azok a szolidaritási hálózatok adják a kutatók szerint, amelyek a hagyományos családi kötelékek felbomlásával szilárdulnak meg, azaz azok a miliők, amelyekben a korábbi alternatív mozgalmak is megjelentek. Olyan közösségekről van szó, ahol a csoporthoz tartozás egyéni választás függvénye, és éppen a csoport homogenitása lehet a szolidaritás alapja. Ilyenek a feminista, házfoglaló, környezetvédő közösségek és mozgalmak. A szerzők szerint a tömegmédia kedvez a mozgalmaknak, ugyanakkor az intézményesített szereplőkhöz (pártok, szakszervezetek, egyesületek) való viszonyukon is múlik, hogy mennyiben képesek meghatározni a politika agendáját.
| ||
A mozgalomtársadalomban több mozgalom is állandó szereplőjévé válik a politikai életnek. Sajátos közvetítő helyzetet vehetnek fel a mozgalmak, ami a hagyományos intézmények, így a politikai pártok gyengülésével, valamint kevert struktúrák (mozgalmi pártok) megjelenésével jár. A mozgalmak feladata azonban nem a döntéshozatal, hanem a kapcsolódás a problémás területekhez és – a tüntetési kapacitásokhoz való hozzáférés révén – a közbeszéd meghatározása. Ez a közvetítő szerep a kiinduló feltételek szerint elsősorban az újbaloldali, libertárius mozgalmak esetében képzelhető el. A séma szerint tehát az olyan mozgalmak, mint a feminista vagy a környezetvédő, felhívja a közvélemény figyelmét a politikai pártok által nem érzékelt problémákra. A közvélemény nyomása révén a pártok érdekeltek lesznek abban, hogy teljesítsék a mozgalmak követeléseit, hiszen attól szavazatokat remélhetnek. Ennek az együttműködésnek azonban két szinten van korlátja: egyrészt a politikai pártoknak az érdekek széles spektrumát kell figyelembe venniük és a konfliktus csökkentésében érdekeltek, másrészt a döntéshozatalban való részvételük révén hierarchikus szervezetek, ami ellentmond a mozgalmak belső működésének.
A 90-es évek elején írt tanulmány természetesen még nem számolt olyan jelenségekkel, amelyek módosítanak a leírt szcenárión. A legfontosabb változás az internet, majd a közösségi média elterjedése. A digitális hálózatok megkönnyítik a bekapcsolódást, ugyanakkor nem alakulnak ki erős, hosszú távú elköteleződések. A homogén, szolidaritási hálózatokat és mozgalmi miliőket tehát megelőzi a közösségi média. Mindez csökkenti a kezdeményezések radikalizmusát, és szélesebbé válhatnak a hálózatok, de kikezdi a mozgalomtársadalom koncepciójában leírt állandóságot. A különböző mozgósítási technikák alkalmazása ráadásul nem csak az alulról építkező kezdeményezések sajátja (lásd mozgalmi kormányzás).
A mozgalomtársadalom koncepciója tulajdonképpen a társadalmi elégedetlenségek politikai megjelenítésének, a közbeszéd alakításának kérdésével, és ezzel kapcsolatosan az egyes szerepekkel foglalkozik. A hazai helyzet értékelésénél érdemes figyelembe venni ez utóbbit. Fontos látni, hogy bizonyos civil szervezetek a 2010-et megelőző szerepet töltik be, míg mások valódi politikai konfliktusokat vállalnak, így pedig a fragmentált ellenzék részeinek tekinthetők. Ugyanígy érdekes azoknak a kisebb pártoknak a szerepe, amelyek rendelkeznek politikai tapasztalattal, de önmagukban nem képesek szavazatokká, választói támogatássá konvertálni a közelségüket a civilekhez, mozgalmakhoz. Gyakran ők maguk is olyan tevékenységet folytatnak, mint a már említett politikusabb civilek. A szerepek, öndefiníciók áttekintése tehát nagyban segítheti a megfelelő együttműködési modell megtalálását.
