A terrortámadások politikai következményeivel kapcsolatban általában két álláspont szokott megfogalmazásra kerülni. Az egyik, hogy a terrorhelyzet az aktuális kormányt erősíti: hogy a nemzet melletti cselekvő kiállást ilyenkor elsősorban a kormányoldal tudja megjeleníteni. A másik, hogy – az iszlám szélsőségesek által elkövetett – támadások politikai kedvezményezettjei a rendet és biztonságot ígérő jobboldali, illetve az iszlámellenes radikális jobboldali pártok. Az elmúlt években a brüsszelihez hasonló, tragikus eseményeket követő politikai fejlemények azonban csak részben igazolják e széles körben elterjedt vélekedéseket.
| ||
Az az elképzelés, hogy a biztonsági vészhelyzet a hatalmon lévő, rendpárti szereplőt segíti, a szeptember 11-i amerikai terrortámadások után fogalmazódott meg a leghatározottabban. A 2001-es támadások valóban a terror ellen következetes fellépést ígérő jobboldali republikánusok, konkrétabban pedig George W. Bush elnök népszerűségének egekbe szökését hozta. Érdemes azonban emlékezni arra is, hogy ez a „siker” megágyazott a republikánusok későbbi bukásának is. A világot csak a terrorizmus prizmáján keresztül szemlélő Bush külpolitikájából a választóknak öt év múlva elegük lett, és előbb a Kongresszusban, majd az elnöki székben is leváltották a republikánusokat. Immár nyolc éve az a Barack Obama az Egyesült Államok elnöke, aki az egyik legélesebb kritikusa volt Bush politikájának.
A 2000-es évek első évtizedének két legtöbb áldozattal járó terrortámadását Madridban, illetve Londonban követték el. A 2004-es madridi terrorcselekményre közvetlenül a spanyol választások előtt került sor. E támadások a kormányon lévő jobboldali Aznar-kormány bukásához vezettek – nem kis részben azért, mert Aznar eleinte a baszk szeparatistákat vádolta a támadásokért. Ettől függetlenül a madridi támadás fontos politikai tanulsága, hogy a lakosság elutasíthatja a rendpárti-jobboldali kormányt, ha annak agresszív retorikáját – és cselekedeteit – teszi felelőssé egy támadásért.
| ||
A 2005-ös londoni támadásokra közvetlenül a választások után került sor – talán ennek is betudható, hogy a közvélemény-kutatások nem mértek elmozdulást a kormányzó Munkáspárt és az ellenzéki konzervatívok között. Igaz, a londoni merényletek értelmezése sokkal kevésbé politizálódott át.
A tavaly novemberi, párizsi terrortámadások idején Franciaországnak baloldali köztársasági elnöke volt; François Hollande reakcióiban egyszerre igyekezett az erős nemzeti vezető képét mutatni, ugyanakkor különbséget találni az iszlámot egyértelműen felelőssé tevő, jobboldali politikusokhoz képest. A novemberi események a várakozásokkal némileg ellentétesen nem rajzolták át alapvetően a francia belpolitikai térképet. Hollande-nak sikerült korábban alacsony népszerűségét feltornásznia, a soron következő regionális választásokon pedig a baloldal a vártnál enyhén jobb eredményt ért el. A Nemzeti Front, Le Pen pártja a támadások előtt felfutó szériában volt, ám a várt regionális választási áttörés elmaradt. A novemberi események nyomán Franciaországban egy rövid ideig Hollande, Le Pen és a konzervatív jobboldali Sárközy népszerűsége is emelkedett – leginkább Hollande-é –, ám pár hónap után az értékek visszaestek a támadást megelőző szintre.
Nincs tehát egyértelmű automatizmus a terrortámadások és valamilyen politikai erő pozíciójának alakulása között; a politikai szereplők válaszain nagyon sok múlik. Érdemes emlékezni arra is, hogy a rövid és hosszú távú hatás eltérő is lehet: George Bush és Tony Blair kemény fellépése a terroristákkal szemben rövid távon komoly népszerűséget, hosszú távon azonban pártjuknak máig tartó politikai problémákat okozott. Nem valamiféle politikai törvényszerűség, hanem az egyes politikusok válaszainak komolysága, hitelessége és következetessége határozza majd meg a választók reakcióját a brüsszeli eseményekre is.
