„Hogy a végső helyükre kerüljenek a dolgok” - Így dolgoznak a holttest-azonosítók

Munkájuk ötvözi az orvostudományt a kriminológiával. Olykor szobrot készítenek, és az élet egyik alapkérdésére keresik a választ: kicsoda az ember? Ők jönnek, ha iratok nélkül találnak egy halottat.

Holttestre várunk az Üllői úti proszektúra egyik szobájában. Fehér falak és neonfény – kopottan steril minden. A helyiségben a két helyszínelő rendőr és Angyal Miklós, az igazságügyi orvos szak­értő, de mindjárt betolják K.-t is, a múlt héten elhunyt pesti hajléktalant – adatfelvételre. „Ha közterületen, például a nyílt utcán vagy egy lépcsőházban holttestre bukkannak, az nem minősül természetes halálnak, tehát a hatóságnak dolga van vele. Ha a kiérkező rendőr nem talál személyazonosságra vonatkozó iratokat, illetve más információt, akkor elindul az ismeretlen azonosításának folyamata. Ez jogilag jól körülhatárolt közigazgatási eljárás” – mondja Angyal, majd az egyik helyszínelő veszi át a szót: „Ilyen eseteknél háromfős szemlebizottság érkezik a helyszínre. A csapatban ott a nyomozó, aki szemtanúkat keres, a technikus, aki a környezeti információkat, a bűnjeleket, illetve az egyéb nyomokat szedi össze, illetve az igazságügyi orvos szakértő, aki a holttestből nyerhető információkra koncentrál. Ők vagy a helyszínen végzik el munkájukat, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor az elhunytat elviszik, mondjuk, egy közeli zárt térbe.”

K. esetében – akinek meztelen holttestét időközben betolják egy boncasztalon – egyikre sem volt lehetőség. Régóta hajléktalan volt, amikor meghalt egy angyalföldi panelház szemétledobója mellett, ahová az elmúlt évben bevackolta magát. Vagy végelgyengülés, vagy egy hidegebb februári éjszaka végzett vele, egyelőre nem tudjuk. A lakókkal amúgy jóban volt, többen ellátták ezzel-azzal, noha senki sem tudta a nevét, ahogy azt se, volt-e hozzátartozója, de legalább ismerőse. Iratok nem voltak nála, egyelőre elég messze vagyunk tőle, hogy megmondhassuk, ki volt ez az ember. „Nevesincs bácsi” – mondja rá a helyszínelő, amikor közelebb lépünk az elhunythoz, akit a helyszínen egyszerűen nem lehetett megvizsgálni. K. testét ugyanis olyan mértékben ellepték a tetvek, hogy az akkori műszak közegészségügyi okokból nem vállalta, hogy „végigmegy” rajta az előírás szerint. „Amikor vágtuk le róla a ruhát, a tetvek úgy ugráltak ki alóla, mintha menekülnének. Inkább behoztuk ide szegényt, és szépen betettük a jégre. Ez egy hete történt. Azóta megfagytak a tetvek, szóval most már nyugodtan dolgozhatunk vele” – magyarázzák.

Az azonosításnak ebben a fázisában a testi jegyek felől haladunk a személyazonosság felé. „Hiányzik az egyik heréje, ez érdekes” – veszi észre a doktor. Az egyik helyszínelő eközben lefényképezi K. fejét, majd indigós papírral leveszi az ujjlenyomatot. A másik laptopjában jegyzi, amit Angyal doktor diktál, aki épp benéz K. szájába, és azt mondja: „Négy fog… Alul három, felül egy.” Megadja a fogak pontos helyét, majd végigjárja a kihűlt test minden porcikáját, megnyomkodja a karokat – hátha talál törést vagy műtéti fémanyagra utaló jelet. „A koponyán nincs sérülés… A fejtető kopaszodó… Bajuszszőrzet, körszakáll, ritkás.” És így tovább. A procedúra lényege, hogy valami egyedi dolgot találjanak. Egy nyomot, amin el lehet indulni. Például, ha a holttest testszőrzete borotvált, abból lehet következtetni, hogy az elhunyt nemrég olyan helyen járt – például szállón –, ahol higiéniai elővigyázatosságból leborotválták.

Egy óra alatt végez a csapat. Van ujjnyomat, vagyis ha K. szerepel a bűnügyi nyilvántartásban, meglesz az azonosítás. Van DNS-minta is, illetve használható fénykép, amivel el lehet indulni a K. utolsó ismert lakóhelye közelében lévő szociális ellátó intézményekbe, talán ott felismerik. A helyszínelők szerint az esetek többségében 2-3 óra munka ráfordítással „lehet valamit találni” (mondjuk, egy hajléktalanközpontot, ahol ismerték az elhunytat, legalább látásból), ami persze még nem garantálja az azonosítást. Amennyiben 30 napon belül nem sikerül megtudni, hogy ki volt az elhunyt, az az önkormányzat állja az ismeretlen (sírba) temetési költségeit, ahol a holttestet megtalálták. K. esetében még jó 20 nap van az azonosításra, ám a tapasztalatok alapján erősen kétséges, hogy ez sikerül-e. Addig visszaviszik a hűtőbe, és beteszik a többi holttest mellé.

Ki lehet ő?

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

„A (bűn)cselekmény nyomokat hagy maga után mind az anyagi világban, mind az emberek tudatában. Ezeknek a nyomoknak a felkutatása teszi lehetővé a (bűn)cselekményeknek mint múltban lejátszódott eseményeknek a felderítését, körülményeinek feltárását” – írja az 1964-ben megjelent, A bűnügyi technikus kézikönyve c. munkájában Kertész Imre (aki nem azonos a neves íróval – N. G. M.). Mindez a holttest-azonosítás folyamatára is passzol. „A munkának a lényege, ha tetszik, szépsége, hogy van egy rejtély, ami megoldható és megoldandó. Ott egy ismeretlen halott. Jó, de ki ő? Ez a feladat, amit sokféle tudástípussal lehet elvégezni. Logikai és kriminalisztikai módszerekkel, de szerepet kap benne a tapasztalat is. Munka közben folyamatosan átkalandozol más és más területekre” – mondja Angyal.

Ha találnak egy ismeretlen holttestet, azt először a rendőrség által számon tartott eltűntekkel vetik össze, mivel azokról kereshető adatbázis áll rendelkezésre. Persze arra is van esély, hogy viszonylag gyorsan jelentkezzenek a hozzátartozók: ez történt pár hónappal ezelőtt, amikor a Velencei-tónál gyalogost gázolt a gyorsvonat, az áldozatnál azonban nem voltak iratok. A rendőrség kiadta a körözést, a rokonok napokon belül jelentkeztek. Ha az adatbázisban nincs találat, s a hozzátartozók sem jelentkeznek, kezdődhet a nyomozás.

„A primer módszerek közül hármat különböztetünk meg. Van az ujjnyom, a DNS, illetve a fogászati röntgenfelvétel. Az ujjnyomot mindig össze kell valamivel hasonlítani. Ezt vagy a rendőrségi, esetleg idegenrendészeti adatbázisban tesszük meg, vagy például a személy (feltételezett) lakhelyén.” Angyal Miklós szerint a DNS előnye, hogy más ország adatbázisában is lehet keresni, hiszen sose lehet elsőre kizárni, hogy külföldi állampolgáré a megtalált holttest. (Természetesen a hozzátartozó bevonásával is történhet azonosítás. Ennek menete a következő: a hozzátartozó elmondja, hogy miről ismerné fel az elhunytat – például haj, szem, arc, tetoválás, heg, anyajegy, különös ismertetőjegy –, utána, ha vállalja, megmutatják neki a holttestet, majd a hozzátartozó nyilatkozik, hogy felismerte vagy sem. Ez a módszer értelemszerűen csak „friss” holttest esetében hasznos.)

Az ún. másodlagos módszerek köre a primernél szélesebb, igaz, ezek önmagukban nem elegendők az azonosításhoz. Abban viszont segítenek, hogy „közel kerüljünk” az elhunyt személyhez, (illetve hozzátartozóihoz, adataihoz stb.), ami végül sikeres azonosítást is eredményezhet. „A személyes tárgyakból is el lehet indulni, de például a mai, komolyabb műtéti implantátumok már nyomon követhetők.” Angyal felidéz egy esetet: egy nyugat-magyarországi erdőben ismeretlen női holttestre bukkantak a rendőrök, ám a primer módszerekkel nem mentek semmire. Egyik adatbázis sem adott ki semmit, ahogy a rendőrség eltűnt személyek nyilvántartása sem vitt közelebb a megoldáshoz. De a csípőprotézist be lehetett azonosítani. „Kiderült, hogy nem magyar a gyártó. Amikor felhívtam a svájci céget, ott készségesen elmondták, hogy a protézist Ausztriában, egy kis kórházban ültették be. Az ottani adatok alapján már sikeres lett az azonosítás. Egy osztrák hölgyről volt szó.”

De például a bypassműtétek is segítséget nyújthatnak, vagy a CT-felvétel, a koponyaröntgen, különösen a homloküregé, melynek alakja, nagysága, szabdaltsága nagy változatosságot mutat az egyes embereknél. Sőt, van egy újabban kidolgozott módszer is, amit a szkeletonizálódott vagy súlyosan megégett holttesteknél használhatnak. Ezt hívják arcrekonstrukciónak. E módszer meghonosításában Angyal Miklósnak is komoly szerepe volt. „A koponyából csinálunk egy arcot szobrászati eszközökkel. Így lesz egy arcunk, egy fejünk, ezt már lehet köröztetni. Több olyan eset is volt, amikor ezzel a módszerrel találtak meg valakit. Ennek ma már számítógépes változata, szoftvere van, de a 2000-es évek elején kézzel csináltuk.”

Képünk illusztráció

Fotó: Donka Ferenc / MTI

A doktor azt mondja, egy 24 órás műszak során átlagosan 3-4 esethez kell kiszállni, az ORFK adatai szerint 2010-ben és 2011-ben 31-31, 2012-ben 19, 2013-ban 28, tavaly 25 ismeretlen holttestet regisztráltak Magyarországon, azaz ennyit nem sikerült végül azonosítani. Van köztük vonatgázolás és vízbe fulladás, közterületen elhunyt hajléktalan vagy épp öngyilkos. Utóbbi kapcsán Angyal azt a fiatalembert említi, akit a Mecsekben találtak meg, miután felakasztotta magát. Jól öltözött volt, több jel mutatott arra, hogy magyar állampolgárról van szó, a rendőrség ki is adta a körözést, mégsem jelentkezett senki. „Eltűnik egy fiatalember, és nem keresi senki. Senki az égvilágon. Sem rokon, sem ismerős. Ez valahol nagyon elszomorító.”

Három év kemény munka

A doktor PhD-dolgozatában szerepel egy hosszabb esetleírás, ami jól mutatja a holttest-azonosítás kapcsán felmerülő problémákat és nehézségeket. „2007. augusztus 7-én bejelentés érkezett a Pécsi Rendőrkapitányságra egy 25 éves nő (T. I.) ügyében.” A bejelentő elmondta, hogy hozzátartozója, T. I. előző este felhívta őt azzal, hogy Budapesten, a Lánchídon áll, és öngyilkos lesz. Ezután hiába hívta, T. I. telefonja már ki volt kapcsolva. Kereste pécsi lakásán, mindhiába, a rendőrség ezután körözést adott ki. Eközben „augusztus 10-én a Duna 1613. folyami kilométerénél egy oszlásnak indult női torzót találtak a vízben”. Hamar kiderült, hogy Budapesten egy férfi bejelentést tett, hogy a kérdéses időpontban „látott egy fiatal nőt a Lánchídon, aki onnan vélhetően a Dunába ugrott”. Időközben megtörtént a holttest boncolása, a későbbi összehasonlító személyazonosításhoz (DNS) biztosították a bal felkarcsont egy darabját, a szövettani vizsgálathoz tüdőszövetet tettek félre. „Ekkorra már felmerült bennünk Pécsett a gyanú, hogy az általunk eltűntként körözött fiatal nő azonos lehet a Dunából ki­emelt nővel.” De T. I. lakótársa úgy nyilatkozott, hogy „a holttesten talált ruházat nem azonos azzal, amiben T. I. elment otthonról. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nyilvántartásában viszont két korábbi nőgyógyászati vizsgálatra (1-1 kenet), tüdőszűrő vizsgálatra (mellkas a-p röntgenfelvétel), valamint fogászati kezelésre (foghúzás) találtunk adatokat. A keneteket, felvételeket, kezelési lapokat beszereztük. Akkor még reménykedtünk, hogy erőfeszítéseinket rövid időn belül siker koronázhatja.”

A mellkasröntgenről kiderült, hogy értékelhető egyedi elváltozást nem tartalmaz, a fogászati kezelőlapon a fogsémát nem tüntették fel, így csak a kenetek maradtak, amiket össze lehetett volna hasonlítani a boncolás során rögzített csontból megállapítható DNS-profillal. Csakhogy a csontot nem hűtőben, hanem egy raktárban, nejlonba csomagolva tárolták, így azt a gombás felrakódások és egyéb oszlási jelenségek miatt nem tudták használni.

„Eltelt közel két év, túl voltunk több, eredménytelen genetikai szak­értői vizsgálaton, közel egymilliós költségen, és nem jutottunk semmivel sem közelebb a megoldáshoz.” Az igazságügyi orvos szakértő rábeszélte a megyei főkapitányt, hogy „exhumáljuk a holttestet, és próbáljuk meg a DNS-vizsgálatot még egyszer”.

Az exhumálásra 2009 májusában került sor Székesfehérváron. „Csontot és fogat is biztosítottam, és személyesen vittem fel a BSZKI genetikai osztályára a rögzített mintákat. Akkor azt hittem, hogy ezzel vége. De a sors nem így akarta” – írja Angyal. Ugyanis a napokig vízben ázott, majd hullazsákban eltemetett holttestmaradványokból értékelhető mennyiségű sejtmagi DNS már nem volt „izolálható”. Így „nem maradt más hátra, mint az eltűnt személy testvérének mitokondriális DNS-vizsgálata. A mintavételre 2010 márciusában került sor. A fiútestvér szemében ekkor már a teljes egykedvűséget és reményvesztést láttam, letargikusan tűrte a szájnyálkahártyatörlet-vételt.” A vizsgálat eredménye 2010 júniusában érkezett meg. Az exhumálás során biztosított csont és T. I. fiútestvérének mitokondriális DNS-e közös anyai felmenőt igazolt. „Az eredményt egy hosszú, személyes beszélgetés során ismertettük a hozzátartozókkal.” Ezután exhumálták ismeretlen sírból T. I.-t, akit végül a család eltemethetett Pécsett, három évvel az öngyilkosság után.

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

A dolgok végső helye

Eltűnt személy esetén a hozzátartozókra komoly pszichés nyomás nehezedik. Ahogy a fenti eset mutatta, a sikeres azonosítás egyik hozadéka, hogy segít a rokonoknak, az eltűnt ismerőseinek a tragédiát feldolgozni. „Ha a hozzátartozók a már elhunyt rokonuk földi maradványához nem jutnak hozzá, akkor a gyászmunka nem tud elindulni, az egyén nem tud szembesülni a tényleges valósággal. Ilyen esetekben is igaz a mondás: a remény hal meg utoljára” – mondja a Narancsnak Pásztor Attila. A kriminálpszichológus jellemzőnek tartja, hogy sok esetben a hozzátartozó már-már irreális módon ragaszkodik ahhoz, hogy van remény, ezzel is késleltetve az elkerülhetetlennel való szembenézést, a veszteség feldolgozásának elindítását. Ennek a folyamatnak meghatározó eleme a folyamatos tagadás. „Egy eltűnés után a hozzátartozó könnyen eljuthat oda, hogy minden erre a kérdésre fókuszálódik az életében. Minden egyes nap, miután felkelt, abban reménykedik, hogy találnak egy jelet, nyomot, ami közelebb visz az eltűnthöz – s minden este csalódottan fekszik le, mivel ez nem történt meg. De másnap minden kezdődik elölről.” Az ilyen pszichés állapotba került személynél könnyen léphetnek fel a végletekig kimerítő szorongásos tünetek. „Állandó bizonytalanság, lebegés veszi körül ilyenkor, ami lelkileg végül teljesen kifárasztja. Álmatlanság, koncentrációs és komoly teljesítményzavarok léphetnek fel ennek következményeként.” Pásztor sok­­éves munkája során azzal szembesült, hogy a hozzátartozók rendre megkérdezik, hogy eltűnt szerettük él-e, vagy sem. „Ezért is volt olyan elképesztő, ami a 2010-es cserdi gyilkosság után történt.”

A dél-dunántúli falu közelében ketten baseballütővel agyonvertek egy férfit, mivel úgy tudták, hogy pénz van nála. Miután elvették tizenötezer forintját, a holttestet felgyújtották, majd feldarabolták, egyes részeket a közeli kútba dobták, másokat szatyorba tettek, és széthordták a környéken. A maradványok csak egy évvel később kerültek elő – addig az elkövetők a meggyilkolt férfi családjában „tartották a lelket”, hogy az eltűnttel nem történt semmi, „csak külföldre ment dolgozni”. Telefonüzenetekkel és SMS-esekkel akarták elérni, hogy a család ne jelentse a rendőrségnek az eltűnést, hiszen akkor nyomozás indul. A család viszont, jól ismerve a meggyilkolt férfi habitusát, szokásait, pontosan tudta, hogy teljesen idegen tőle úgy elmenni külföldre, hogy arról nem is szól senkinek, arról már nem is beszélve, hogy nem is vitt magával semmit. Ennek ellenére ezt a bizonytalanságot majd egy évig kellett a családnak elviselnie.

Amikor hivatása lényegéről kérdezzük Angyalt, ő ezt mondja: „gyakorlati okokon túl is van jelentősége, hogy megtaláljunk egy személyazonosságot. Emlékszem azokra az asszonyokra, akik a délszláv háború után még évekig jártak ki a vonatokhoz, hátha megérkezik a fiuk vagy a férjük. Ha eltűnik valaki, és nem kerül elő, azt nagyon nehéz lezárni. Sokan nem is tudják. Szerintem fontos, hogy ha meghalunk, akkor a nekünk járó, megfelelő helyre kerüljünk, ahogy a hozzátartozóknak is joga, hogy meggyászolják az elhunytat. A gyászhoz mindenkinek joga van, nélküle kevesebbek vagyunk. Ez a mi kegyeleti szerepünk, és én úgy fogom fel, hogy abban segítek, hogy a végső helyükre kerüljenek a dolgok. Ezért is zavar minden egyes sikertelen azonosítás. Még évek múltával is bosszant. Bosszant, mert nem így kéne lennie.”

Tömegszerencsétlenség esetén

Merőben más helyzetbe kerül a holttest-azonosító, ha nem egy konkrét személyről van szó. Ha tömegszerencsétlenség történik, sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a logisztikai kérdések, hova tegyék a holttesteket, hogyan oldják meg a szállítást. A 2005-ös távol-keleti cunami elképesztő feladat elé állította a szakembereket: egy nap alatt 270 ezer ember – köztük két magyar – halt meg. Thaiföldön olyan magas a levegő páratartalma, hogy az emberi maradványok napokon belül oszlásnak indultak, hűtő pedig nem volt. „Se víz, se áram. Mindent letarolt a szökőár. Az első napon kellett kiépítenünk, amire szükség volt. Ahol én voltam, ott egy buddhista kolostor udvarába vittek 4000 halottat, ott álltak. Szó szerint hegyekben” – emlékszik vissza Angyal.

Bonyolítja a helyzetet, ha háborús övezetben kell dolgozniuk a szakembereknek: amikor tavaly Ukrajnában lelőtték a holland repülőgépet, minél gyorsabban ki kellett vinni a holttesteket az övezetből. Már a munkafázisok – mentés, szállítás, légügyi vizsgálat – megszervezése is komoly kihívást jelentett, ám közben a kegyeleti okok miatt szigorú protokolláris elvárásoknak is meg kell felelni. Egy nemzetközi tömegszerencsétlenség áldozatai jó eséllyel különböző vallásúak, ezért eltérő szokásaik lehetnek a halállal kapcsolatban, és mindezek kihathatnak az azonosítás gyakorlatára is.

A tömeges gyilkosságok után néhol külön szervezetet állítanak fel, hogy megpróbálják azonosítani a kihantolt holttesteket. Így van ez Argentínában, ahol az 1976 és 1983 közötti katonai diktatúra idején erőszakkal eltüntetett áldozatok – akiket titkos sírokba temettek vagy a tengerbe dobtak – száma tízezres nagyságrendű. Az azonosítást külön az erre létrehozott tudományos szervezet, az Argentin Igazságügyi Antropológiai Csoport (EAAF) végzi. A latin-amerika.hu 2012-es cikke szerint az „EAAF-nak több mint 8400 DNS-mintája van úgy 4500 eltűnt hozzátartozóitól. Eddig 515-üket azonosították, és további 600 kihantolt holttest azonosítása van folyamatban.” Az azonosítások komoly kihívást jelentenek az argentin társadalom számára éppúgy, ahogy az egyes családoknak is. Az egyik hozzátartozó egy sikeres azonosítás után elmondta, hogy bátyjaival nem adták fel a keresést 42 évesen eltűnt apjuk után, de soha nem hittek igazán abban, hogy a letétbe helyezett vérmintáik egyszer elvezetnek holttestének azonosításához. Az EAAF munkájának köszönhetően megkapták az édesapjuk földi maradványait. „Nagyon kemény volt megkapni a csontjait, de nagyon hálásak vagyunk, hiszen ez nagyon fontos a családoknak. Ez segít nekünk lezárni egy fejezetet. Remélem, hogy mások is átélhetik ezt. Az édesapám többé nem egy desaparecido” – mondta a hozzátartozó. A desaparecido spanyolul eltűntet jelent.