Most, hogy Orbán Viktor átvette a csavarkulcsot Kontur Páltól, a Fidesz hamarosan megalakuló munkástagozatának elnökétől, és megállapította, hogy Magyarország csak a munkán alapuló gazdasággal lehet sikeres, újabb meglepő jelenségnek lehettünk szemtanúi. A Fidesz vezetője közmondásos megújulóképességével ismét felfedezett egy rést a magyar politikai kommunikációban. A munkásokról ugyanis az elmúlt tizenöt évben szinte semmit nem lehetett hallani, különösen nem pártelnökök vagy vezető politikusok szájából. A baloldal kényesen kerülte a témát, a jobboldalnak pedig, úgy tűnik, ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy legyőzze eredendő averzióját és tudomásul vegye: a munkás ma is létező társadalmi kategória.
A hallgatás igazán káros következménye persze nem az, hogy Orbán és Gyurcsány nem sürgölődtek versengve a vasolvasztó körül, hanem hogy egy nagyszámú, a társadalom fenntartásában alapvető szerepet játszó réteg kikerült a közérdeklődés homlokteréből, megszűnt téma lenni, és problémáiról alig tudunk valamit. A politikusok érdektelenségét az értelmiség sem ellensúlyozta, az utóbbi években témává lett szegénységgel ellentétben a szociológusok és az újságírók nem merészkedtek túl gyakran a gyárak közelébe. Így a munkásról tovább élt a klasszikus szocialista kép: Ózd és Dunaújváros, vas és acél - csak éppen az azóta bekövetkezett összeomlás ismeretében. Pedig a "munkás" ma már egészen mást jelent.
Falanszter
"Nincs olajfolt, nincs olajszag, nincsenek fémforgácsok. Minden tiszta, szinte hermetikusan zárt, vannak olyan egységek is, ahol alig látni valamit. A motorgyártó sorokon persze hús-vér emberek dolgoznak piros kezeslábasban, halkan és gyorsan. Itt már ugyanis ott lóg a fejük felett a tábla, amely jelzi, ebben a műszakban hány motornak kell elkészülnie, hol tartanak most, és ha ebben a tempóban haladnak, hogy végeznek a műszak végére. Fél 11-kor öt motornyi lemaradást jelez az eredményjelző, de kísérőnk biztosít róla, hogy megadott időre általában nulla világít a táblán."
A tíz évvel ezelőtt alapított győri Audi motorgyárat jellemezte így a Dunántúli Napló cikkírója, de a kép bármelyik üzemre ráillik, melyet bezárás helyett "megmentett" az új, nyugati tulajdonos, esetleg újonnan felállított valamelyik multi. De mit érez vajon a piros kezeslábasba bújtatott dolgozó, miközben a feje fölött villog a munkára ösztökélő, elektronikus korbács?
Idén februárban tették közzé a Gordio Tanácsadó Csoport felmérését, mely 23 vállalat több mint ezer munkatársának megkérdezésével a munkahelyi stressz mértékét vizsgálta. Jellemző, hogy hosszú idő óta ez volt az első országos, fizikai és szellemi dolgozókra egyaránt kiterjedő reprezentatív kutatás a témában, mint ahogy az is, hogy a felmérést végül nem egy erre hivatott, közpénzből fenntartott tudományos intézet vagy akár a munkaügyi minisztérium végezte el, hanem egy végső soron piaci nyereségre törekvő kft. Pedig közügyről van szó, amit a nagy sajtóérdeklődésen kívül a nyugati példák is bizonyítanak: Angliában például a Health and Safety Comission (HSC) nevű kormányzati szerv évek óta rendszeresen publikálja a hasonló kutatások eredményeit, és kezelendő gazdasági problémaként tolmácsolja őket az üzleti világ felé.
A kutatás eredményei természetesen lesújtóak: a magyar munkavállalók 90 százaléka magas vagy közepes fokú stresszben él, több mint felük kifejezetten erős stresszhatásoknak van kitéve. A stresszt okozó tényezők közül a második helyen áll a munkahelyi terhelés, de a legnyomasztóbbként megnevezett pénzügyi nehézségek is szorosan összefüggnek a munka világával.
Mielőtt azonban a filmekből unalomig ismert túlhajtott menedzserekre és gyomorbajos brókerekre gondolnánk, nem árt, ha tudjuk, hogy a felmérés szerint a legnagyobb idegi terhelésnek valójában a fizikai dolgozók, az alacsonyabb iskolai végzettségűek és a termelés területén foglalkoztatottak vannak kitéve. A megkérdezettek közül legtöbben a pénzhiányra, illetve a munka mennyiségére és a túl gyors ütemre panaszkodtak, több mint felük kénytelen a törvényben megszabott negyven óránál többet, átlagosan 44 és fél órát dolgozni, és negyven százalékuk küszködik zajjal és kellemetlen hőmérséklettel. A stressz egészségügyi hatásai meglehetősen pontosan nevesíthetők: mértéke a megkérdezetteknél szoros összefüggést mutatott a magas vérnyomás gyakoriságával, a kiégés érzésével, továbbá a betegállományban töltött napok számával és a teljesítmény csökkenésével. E két utóbbi az, ami már a cégek számára is érdekes lehet. Nagy-Britanniában például a már említett HSC becslése szerint az érintett dolgozók a stressz miatt 29 nappal kevesebbet dolgoznak, jelentős költségeket róva a társadalombiztosításra és saját munkáltatójukra is.
A Gordio kutatásával kapcsolatban az igazi kérdés az, vajon Magyarországon rosszabb-e a helyzet a Nyugaton megszokottnál, vagy tudomásul kell vennünk, hogy a munka - és különösen a modern fizikai munka - minden körülmények között súlyos stresszforrás. Bár a kutatási módszerek különbségei miatt ezt nehéz megállapítani, úgy tűnik, az EU-átlag jelentősen alacsonyabb. A brit felmérések szerint például minden ötödik munkavállaló küzd magas stresszel, míg a magyaroknál ugyanez az arány 55 százalék! Ugyanakkor a tendencia Nyugaton is emelkedő, vagyis részben a rendszer lényegéből származó (értsd: megoldhatatlan) problémáról van szó.
A törődés szintjei
Az eltérés magyarázatát a rendszerváltás körülményeiben kereshetjük. A korszerű munkaszervezés és emberierőforrás-menedzsment évtizedek alatt kicsiszolódott gyakorlatát a privatizációval sok helyen egyik pillanatról a másikra ültették át a teljesen máshoz szokott magyar üzemekbe. Márpedig ez az amerikai modell már nyugat-európai elterjedése, vagyis a 70-es, 80-as évek idején is súlyos feszültségeket okozott. Az új helyzet minden munkavállalói réteget súlyosan érintett, de a fiatal és képzett alkalmazottak könnyebben vették az akadályt, és meglátták a kínálkozó lehetőségeket is. Vicsek András, a Gordio munkatársa szerint érdemes megemlíteni, hogy a felmérés azt mutatja, hogy az ilyen munkavállalók könnyebben veszik a bizonytalanságot és az állandó fluktuációt, fontosnak tartják viszont, hogy minél több pluszjuttatást szerezzenek (céges kocsi, ingyenjegyek, jutalmak).
A fizikai munkások túlzott nyomás alá helyezése viszont a munkaszervezési módszerek lényegéből következik: az emberi erőforrások menedzselése kifejezés magában foglalja azt az alapelvet, hogy a munkavállaló a cég számára elsősorban befektetés, hasonlóan a gépekhez és a tőkéhez, éppen ezért a lehető leghatékonyabban kell kezelni, hogy minél tökéletesebb teljesítményt nyújtson. Az ember igényeit a cél elérése szempontjából kell mérlegelni - tehát ugyanaz a cég, mely a jó közérzet érdekében csapattréningre és paintballozásra küldi a menedzsereit, és évente kétszer céges bulit szervez az irodai alkalmazottaknak Zalakarosra, a könnyen pótolható fizikai dolgozót egyszerűen ereje végéig dolgoztatja, a lehető legkevesebb pénzért.
Magyarországon a helyzet annyiban nehezebb, hogy nálunk a korábbi viszonyokhoz képest szinte homlokegyenest ellenkezőjére fordult minden. Magyari-Beck István munkapszichológus, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem tanára saját, a szocializmus vége felé végzett felmérése szerint az átlagos magyar dolgozó akkoriban biztonságos, stabil, a teljesítményt kevéssé értékelő, bér szempontjából nem differenciáló, érzelmi kötődést, autonómiát és hatékonyságot alig követelő munkaadókkal állt kapcsolatban. Az emberek fő gondja - és különösen igaz ez a fizikai dolgozókra - a több bér és a jó főnök volt. Bár az utóbbiakat továbbra is hiányolják, ma már merőben új kihívások tömegével is szembe kell nézniük.
