Meghatározó élmény, amikor a barátaimmal 1988-ban föleveztünk a Mosoni-Dunán, majd bejártuk a cikolai és ásványrárói mellékágakat. Láttam a fölülről lezárt, de alul nyitott ágak gyors áradását, a víz alól feltörő forrásokat, a számtalan béka- és madárfajt, hallgattam a vágtató Öreg-Duna alján görgő kavicsokat. Majd láttam a Mű építése érdekében holdbéli tájjá válni az egykori csodát Dunakilitin és környékén. S mindez semmi a Duna elterelése utáni rettenetes állapothoz képest, amikor jókora folyóágak száradtak ki, netán egy-egy kis tavacska maradt belőlük. A Szigetköz ekkor szinte meghalt. Majd évente láttam az új körülmények között megújuló Szigetköz világát.
A rendszerváltás életem alapélménye. Megdöbbentem 1987 őszén, amikor a hivatalossal ellentétes tartalmú előadást hallgattam a bős–nagymarosi vízlépcső (BNV) építésének körülményeiről és hatásairól. A szervező a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság környezetvédő csoportja volt. A rendezvény hatására a szervezet tagja, aktivistája lettem. Az 1984-ben alakult Duna Kör mellett a mi csoportunk volt a legaktívabb a vízlépcső elleni tiltakozások szervezésében. Ebben az időben a hét minden napján „közéltem”.
A romániai falurombolás és a vízlépcső elleni fellépésben az ellenzék valamennyi csoportja egyetértett. A Duna-ügy a rendszer szimbólumává vált. Aki ellenezte, a rendszer ellen lépett fel, aki védte, a rendszert védte. A legtöbb tiltakozás a Mű építése ellen történt. Ez a mozgalom egyfajta lakmuszpapírként is működött (például: lehetséges-e tömegtüntetést tartani). Ezen keresztül ébredt rá a társadalom széles köre, hogy kimondhatja a véleményét, szerveződhet, tiltakozhat.
Szinte mindent a Duna védelme kapcsán tanultunk meg. Emiatt fogott össze egymással az ellenzék két része, léptek fel együtt az ún. demokratikus ellenzékiek és a népi-nemzetiek, valamint számos civil csoport. Emiatt kezdtek együttműködni az addig lokálisan működő környezetvédő csoportok is. Rendszeresen tájékoztattuk egymást, összehangoltuk akcióinkat, megosztottuk a feladatokat, hálózatot szerveztünk. Létrehoztuk és működtettük a Nagymaros Bizottságot. Számos tiltakozási formával éltünk: plakát, röplap, matrica, sajtótájékoztató, aláírásgyűjtés, tiltakozó túra a hegyekben, menetelés települések között, tiltakozó gyűlés (tüntetés), látogatás az építkezés helyszínére, a Duna medrének megtekintése, sőt: nőtüntetés, élőlánc és éhségsztrájk is volt.
A Nagymaros Bizottság szóvivőjeként megtapasztaltam, miképpen kell kapcsolatot tartani a sajtóval, hogyan nyilatkozzak egy közösség nevében. Ekkor tanultam meg, hogyan kell egy tüntetés bejelentésekor tárgyalni a rendőrökkel. Egy hajnalban csirizt készítettem, majd plakátot ragasztottam a BRFK bejáratával szemben, amelynek következményeként versenyt futottam az ügyeletes rendőrrel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
