Nemrégiben megkérdeztük Bujdosó Jánostól, hogy mit gondol, hol a helye a hazai zenei életben?
Bujdosó János: Nem igazán szoktam azon gondolkodni, hol a helyem a zenei életben, de ha muszáj valamit mondanom, akkor ez a hely valahol a fáskamrában van. Inkább – ahogy mondani szokás – előre tekintek, saját projekteken, ötleteken agyalok egyfajta önfoglalkoztatásként, de azért mindezek mellett szerencsére másoknak is kell zenéket szállítanom, alkalmazott zenélésben is vagyok tehát sokszor. Ami a leggyakrabban visszatérő motívum volt az egész eddigi pályámon, az a definíciós kényszer, hogy én tulajdonképpen milyen zenét is csinálok. Négy szónál rövidebb stílmeghatározást még soha nem találtam, egészen eddig a pontig. A Bujdosó Trióról mondjuk azt, hogy bizánci szörf dzsesszt játszik. Ez három szó.
| ||
rap: Szerinted milyen ma a magyar könnyűzene, például ahhoz képest, amikor kezdted?
BJ: Amikor mi kezdtük, a kutyaütés volt a zenei élet szereplőinek legjellegzetesebb tevékenysége, amiből én is kivettem a részem a 90-es években jócskán. Ma már nagyon sok ügyes kezű fiatal zenész van, de mintha nem lenne elég tartalom, ötlet, mindenki a tutira megy. Elvileg lázadó korukban lévő fiatal emberek játszanak teljesen konformista, sima zenét, technikailag amúgy magas színvonalon. Persze, azért van egy-két jó punkzenekar. A 90-es években az önmegvalósítás volt az elsődleges, ma a megjelenés a Petőfi rádióban, ha sarkíthatok kicsit.
Aki többre kíváncsi, a teljes interjút itt találja. Aki pedig még többre, az Bujdosó Jánost és Darvas Kristófot a Gólyában találja.
