Az elmúlt 90 évben annyi tanulmány boncolgatta, magasztalta a Dr. Caligari című 1920-as német némafilmet, hogy igazán nincs mit hozzáfűzni a könyvtárnyi hozsannához, ha csak azt nem, hogy a mozgóképes expresszionizmus eme gyöngyszeme mai szemmel is minden különösebb erőfeszítés és elméleti rákészülés nélkül élvezhető. Az utókor ítélete a forgatókönyvírókat, a díszlettervezőket és a színészeket szokta kihozni győztesként, az alkotói kör leggyengébb láncszemeként pedig magát a rendezőt nevezi meg - igaz, ami, igaz, ezt már 1926-ban, a Nyugat filmkritikusa is így látta, midőn Robert Wiene egy későbbi rémdrámáját recenzálta: "Az Orlacot Robert Wiene rendezte, akitől a Caligari óta mindenki úttörő rendezői stílust várt, aki azonban, most legutóbb, a Testőrben és az Orlacban elárult közepes rendezői készségekkel ebből a hitből mindenkit alaposan kiábrándíthatott."
