Leginkább metafizikus és rejtélyes, szavakkal nehezen körülírható művészet ez, amelyben a sejtelmesen egymásra rétegződő, ismerősnek tűnő konkrét tárgyak, arcok, alakok és a megfoghatatlan, elmosódó elemek lebegtetett, egyértelműen nem meghatározható terekben tűnnek fel.
A képek az „ismerősség” érzetét adják, a kollektív és az egyéni emlékezet forrásai fotók, képeslapok, filmjelenetek vagy az interneten fellelhető archetipikus képek.
A művész érdeklődésének fókuszában az idő kérdése mellett a látás problémája áll, a térbeli képek agyi leképzése és a vakfolt viszonya. A tökéletes kép előfeltétele ugyanis az, hogy a két szem által fókuszált eltérő látvány összeadódjon, mert ez tudja kiküszöbölni a retinán a vakfolt – azaz a látóideg által fedett, és ezáltal érzéketlen felület – miatt a látásba kódolt hibát. Szűcs most a kérdéssel foglalkozó műveit rendre sorozatokba rendezi, és új szempontok alapján tekint rájuk. E kiállítása a 2023-as Az utolsó aranykor portréi című kiállítás anyagának egyfajta továbbfejlesztése. Míg ott néhány mű pixelekre bomlik fel, itt részben egy másik képi hiba, digitális rendellenesség áll a középpontban: a sérült adatfájl okozta akadozó, torzuló, széteső kép.
Tíz, 2025-ben készült munkát láthatunk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
