„Nem arra vagyok kíváncsi, milyen az ember, hanem arra, hogy ki” – szögezi le Nádas a kötet egy pontján. Ehhez persze az út a leíráson, a folyamatos közelítésen, pontosabban a közelítés és távolodás folyamatos oszcillációján keresztül vezet. Nádas, ahogy tőle nem szokatlan, éles keresztvágásokkal szerkeszt, miközben az első pillantásra csapongó váltásoknak mindig feltárul a maguk logikája. Hosszú, gyakran vitára ingerlő elméleti eszmefuttatások váltják a jelenetleírásokat, miliőábrázolásokat, a sokszor keresetlen őszinteséggel felvázolt karakterrajzokat.
Fordított sérülés
„Pedig épp elég okos volt. Mégis szívesen páváskodott – írja például Mészölyről. – Elképesztő intellektuális tűzijátékokra volt kész, beszélgetés közben szabadon ötletelt, olykor az ismerhető faktumoktól függetlenül.” Aztán a bekezdés végén: „Háborús sérült volt, aki az erő és az egészség érzetét keltette.” A feleség, Polcz Alaine ugyancsak háborús sérült, kettejük közös élete tehát bizonyos értelemben e köré a tapasztalat köré épül.
A háború tapasztalatának ugyanakkor Nádas meglátása szerint megvannak az egész generációkra érvényes esztétikai konzekvenciái, a heroikus-modernista redukció, Kafkától Kurtágig, Celantól Pilinszkyig, Mándytól Beckettig: „minden érzelmes, hazudós, fedésre szánt deklarációt, dekorációt, tölteléket, az álságos polgári és kispolgári szarságokat, a polgáriság arisztokráciától átörökített valamennyi formalitását kidobták a hajójukból. Így mentették a menthetőt.” Mindez a 20. század modernista művészi anyanyelvévé válik, s érthető, ha Mészöly a maga redukcionizmusa felől gyanakodva tekint Esterházy – felőle nézve – manierizmusára. Ugyanakkor ettől a redukcionizmustól maga Nádas is határozottan távolságot tart. Annak dacára, hogy eltanulja a redukcionista műfogásokat (mint ahogy Esterházy is vidáman eltanul számos műfogást Mészölytől), őt taszítja a „keserűen utópikus” felfogás, „az egyediség korszakos kultusza, a magány felmagasztalása”, egyáltalán, ennek a letisztult tökéletességre törekvő esztétikának a retorikája: „Saját létezésemet éreztem a legkevésbé bizonyosnak. Fordított lehet a sérülésem.”
De itt most nem is Nádas esztétikai önértelmezése, a fogalmi tudást megelőző közös, érzéki tudás központba helyezése a legfontosabb, hanem ennek a helyi értéke a könyv központi gondolatmenetében. Ugyanis a kötetnek ezen a pontján az esztétikai fejtegetéseit követve jutunk el a metamorfózis Nádas számára igen fontos fogalmához („tárgyak, jelenségek és energiák átváltozását és egymásba való átjárásukat illeti, a kozmológusok ott tartanak, ahol Ovidius”), majd innen a Mészöllyel folytatott vége nincs eszmecserékhez, s aztán ahhoz a belátáshoz, hogy a könyvében feltárt barátságok szerkezete voltaképpen ozmózisos szerkezet. Arra érdemes itt felfigyelni, hogy ez a fogalmi megoldás végső soron Nádas esztétikájából bomlik ki. Noha a kötetben a barátság több koncepcióját is említi Arisztotelésztől a Mészöly Miklós eszményeként szolgáló „odaadó és kíméletlen” latin barátságon át Montaigne-ig, végül mégiscsak az ő felfogásából (és nem Mészöly redukcionizmusából, és nem Esterházy barokk prózájából) jutunk el a kötet egyik legfontosabb gondolatához, az ozmózisos barátság képzetéhez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
