Inkognitó című debütáló regénye (2010) nálunk először adott hírt a saját transzneműség felismeréséről és megéléséről, büszke coming-out és harcos emancipáció helyett a gyötrelmes megküzdés jegyében. Aztán az Aludnod kellene (2014) egészen más irányt vett, egy isten háta mögötti telepen mutatta meg egy drón távolságtartásával a rendszerváltás veszteseinek fojtogatóan maszkulin világát, thrillerbe oltva a szegénységirodalmi szociográfiát. A Beláthatatlan táj (2020) változatosabb, elviselhetőbb miliőben, a kortárs Budapesten és környékén léptette fel szintén kiszolgáltatott, fájdalmasan vágyakozó hőseit, egy fiatal testvérpár, egy kiégett tanár és egy kómában fekvő lány szólamai kergették egymást. Az új regény megint valami egészen mást hoz: miközben a polifónián szűkítve csupán két énelbeszélővel operál, földrajzilag léptéket vált, és egy kis baranyai falu mellett Szibériáig tágítja a horizontot.
Az Olvadás a szerző eddigi legstatikusabb, legintenzívebb és legköltőibb regénye. Látszólag alig történik benne valami. Egyik főszereplője egy harmincas nő, aki fővárosi gyámügyi munkáját otthagyva Attilával, a kulturális antropológussal egy Pécs környéki kistelepülésre költözik, ahol gyerekeket istápol. Miközben a férfi újabb szibériai terepmunkára indul, a nő elveszíti nagyanyját, és a temetésre készülődve szembenéz egész addigi életével. Gomolygó emlékképekből, szilánkokból, retrospektíve sejlik föl a nő igencsak terhelt múltja: anyjával még gyerekkorában megszöktek erőszakos, alkoholista apjától, akit hosszú évek óta nem látott, ám emléke azóta sem ereszti, és tudja, hogy a temetésen újra találkozni fog vele. A regény fejezetek helyett javarészt rövid, harmad-, maximum féloldalnyi szövegszekvenciákból áll, amelyek a nő belső szólamait, viaskodását, főként az apjával és az anyjával való elszámolási kísérleteit jelenítik meg. A rövid, mellérendelő, gyakran névszói állítmányú, pattogó mondatok intenzív traumanyelvet beszélnek: időbeli ugrások, meglepő képzettársítások, ismétlések, elhallgatások, váratlan emlékbetörések, metaforikus eltávolítások sorjáznak, a teljes érzelemmentesség váltakozik olykor kissé kínos érzelmi túlfűtöttséggel. Leginkább ebben állhat Kiss Tibor Noé írói sikerének titka: súlyos és jelenbeli témákról az irodalmi modernitás széles eszköztárából merítve tud kimunkált nyelven, érzékenyen és hitelesen szólni, miközben közérthető marad. Igaz, az olvasónak le kell lassulnia, hogy követhesse a női főszereplő intenzív tudatfolyamát, lelki küzdelmét, amelynek során lassan számot vet múltja fájdalmas epizódjaival, és eljut apja teljesebb megértéséig. A szövegszekvenciák bonyolult, nehezen átlátható módon kapcsolódnak egymáshoz, ám maguk az egyes részek végig követhetők, még ha asszociatívak is („Nagyanyám kezét látom az elsuhanó fák ágaiban. Göcsörtös, kérges bőr, kopár, fénytelen táj. Leeresztett sorompók, csillogó sárfoltok.”).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
