Kulka Koreában

  • 2016. március 21.

Snoblesse

Sőt, rögtön kettőben: A két Korea újraegyesítése a Katonában.
false

 

Fotó: Sióréti Gábor

A két Korea persze nem az a két Korea, hanem férfi és nő, akik mindig mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit. És hát erről szól Joël Pommerat francia szerző nagyon kortárs, nagyon mai darabja. Így látta kritikusunk is: „Ez a színpadi szerelem, mert erről szól ez a friss, töredékes, játékos darab, nem a nagy, boldog egyesülésé, hanem a kis és nagy reménytelenségeké, amelyekben a remény itt-ott, épp, ahol nem várná az ember, mégis felcsillan. Töredékes, mint a Beszédtöredékek a szerelemről, Roland Barthes nagy esszéje. Nincs már koherens tanítás, és ahogy nekünk sincs koherens világképünk és folyamatos világunk, úgy a színpadon sincs, hanem egy nagy szerelmi bevásárlóközpont van, rengeteg kínálattal, ahol mindenki azt vesz le a polcról, amit akar.”

És a színészek?

„Kiragyognak Borbély Alexandra mindig drámai figurái, akiknek belső életük van, sérelmeik, bánataik; Rezes Judit, aki annyi mindent tud a nagyszerűségtől a hétköznapiságig, olyan gyorsak és emberiek a váltásai, mintha tényleg minden személyiség benne lakna; Keresztes Tamás, akinek most is elképesztően szélsőséges karakterek jutnak – szeretőt tartó pap, tanítványait gyanúsan szeretgető tanár –, a legnehezebb helyzetekben is hihető marad. És két dal, egyik Kulka Jánosé, akinek egy fantasztikus olasz sláger is jut, a másik ugyanez a szám magyarul, »bénán« előadva Nagy Ervin által, aki nevetséges szívtiprót alakít (tán kissé sokszor).”

A teljes kritika itt olvasható, A két Korea pedig a Katonában tekinthető meg.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.