Nehéz a sorsa szegény árvának
Ritka a vígság, sűrű a bánat.
Nincsen szülője, nincs nagymamája.
Csak igazgatója, állami gyámja.
Az török hordák megveretének,
De nem mi vertük, hanem a Német.
Mégiscsak bíztunk a szép jövőben,
Ezerhatszázban, s kilencvenötben.
„Bíznak a szép jövőben, dalolják. S hogy 1695-ben vagyunk, nemrég vertük ki német segítséggel a törököt. Megint keresztények lettünk, de mennyire, bár a fejeken pusztán megszokásból még ott van a turbán és a fejkendő.
| |
| ||
A néző agya gyorsan pörgeti a történelemórák poros fájljait, bár fölösleges, a 17. század tudnivalói az első sorban már elhangzottak. Balról tisztelegj, mondják majd rendszeresen a darabban, amikor hol a Nyugat, hol a Kelet képviselői lépnek be és írnak új szabályokat (az elnyomót, a hatalmat, mint majdnem mindig, maga Pintér Béla játssza). Az első hosszú jelenet annyira széttartó irányokba mutat még – vallási szimbólumok, szent gyónások emlegetése, valami iskolaszerű struktúra, jelentéstevés, múlt és jelen –, hogy csak kapkodjuk szegény magyar fejünket, hogy ezt valami koherens rendbe, struktúrába rakjuk: hol vagyunk? Mi van?
Hogy aztán ez a gyönyörű történelmi káosz, ez a nagy fesztávú előadás kibontsa valódi szárnyait, minden szépen megtalálja helyét és értelmét, már amennyire ez a magyar történelemben lehetséges. Pintér nem kevesebbet fog át, mint négyszáz évnyi múltunkat a jelenig és a közelgő szebb jövőig, de nemcsak időben, térben is: a török, a magyar, a német (értsd: nyugati), majd az arab (értsd: keleti) térségben, Európán innen és túl. Ugyanakkor ezt a hatalmas, tág fókuszt szűkre is szabja, és valódi, zárt történetet mesél, egy iskola történetét, igazi emberi sorsokkal. Ebben az iskolában váltogatják egymást az igazgató(nő)k, küzdenek a hatalomért és a külső hatalmakkal. Az idősíkok abszurd kezelését, egymásra csúsztatását Pintér már kipróbálta a Kaisers Tv, Ungarnban, az egyik legremekebb darabjában, s ennek nyomdokain haladva új, még tágabb perspektívák nyílnak most: Magyarország jelen idejű és történelmi tapasztalatait, ambícióit széles európai vagy világkontextusba helyezi, egy olyan országét, amely mindig más tenyeréből eszik, valakitől függ, hódol, benyal.”
Tompa Andrea kritikája a maga teljességében itt olvasható. Az ország, amely mindig más tenyeréből eszik, valakitől függ, hódol, benyal, a maga teljességében a Szkénében tekinthető meg a Pintér Béla Társulat produkciójában.
