Gossip, Balaton Sound

  • 2012. július 6.

Snoblesse

Csak ének, gitár és dob – némi hangos, pattogós, színes-szagos organikus zene a szintetikus környezetben


A Gossip Arkansasból a nyugati partra (a Washington állambéli Olympiába – figyelem: itt írta Kurt Cobain a Nevermindot!) emigrált punkok szabadidő-zenekaraként alakult még 1999-ben – mindig is hárman voltak, s már vagy tíz éve a mostani leányság-legénység tolja az ipart. Ebből még simán kinézhetett volna nekik egy szűk körű törzsközönség által látogatott klubkoncertek sorozatára felfűzhető, decens karrier, de nem: a Gossip legkésőbb a 2006-os Standing In The Way Of Control lemezzel (meg részben az azonos című slágerrel) végképp befutott. Azóta nagy fesztiválok headlinerei, albumaikat pedig zabálja a publikum – a friss A Joyful Noise-t még emésztgeti a kritika, de a trió játszani fogja annak számait is, ezerrel. A titok márpedig nem is titok: egyfajta rendkívül hangulatos, kiszámítottan-kifundáltan nyers (poszt)-punk-indie-tánczenét nyomnak látszólag szikáran hangszerelve, jó hangosan előadva (már a 2009-es Music For Men albumuk is úgy ordít, mint a sakál!). S hogy a lényegre térjünk, adott a feladatra termett frontember is, tűzről pattant énekesnőjük, Beth Ditto személyében, aki szinte egymaga eladja a produkciót. Erős soulhatást mutató vokális produkció, intenzív színpadi jelenlét és büszkén vállalt korpulens alkat – ha ehhez még hozzáadjuk a harcos punk attitűdből, leszbikus aktivizmusból és XXL divatidolságból felépített markáns imázsát, máris érthetővé válik, miért oly nehéz szabadulni Ditto és a Gossip hatásától. A szűk körű amerikai kombó remélhetőleg alaposan megdolgoztatja majd a lábakat s egyéb szerveket, Ditto kisasszony pedig szenvedélyes táncot lejt a színpadon (hahó: az egyetlen rock and roll sztár, aki kisgyerekként evett mókust is!).

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.