Az Animal Collective, melynek zenéjére alig talált fogalmakat a neologizmusok gyártásában mindig serény tollforgatók hada (éppen ezért elégedjünk meg a freak folk, a psych folk és a pszichedélikus folktronika címkék ízlelgetésével), már több mint egy évtizede játssza az amerikai hipszter-zene ügyeletes csodagyerekének szerepét – változatlan átéléssel, s azzal a képességgel, hogy bármikor tudnak csavarni egyet saját sztorijukon. Panda Bear, Avey Tare, Geologist és Deakin (szólóban is aktívak – főként az elsőként említett delikvens) többször is újraírták addig használatos (pedig jól bevált!) hangos receptkönyvüket, s ezzel együtt tudtak újítani amúgy is gazdag eszköztárukon. Pedig ők alapvetően gyerekkoru(n)k dalait és hangulatát szeretnék felidézni valamiféle örökké tartó, soha el nem múló, szinte bukolikus idill formájában – csak éppen ezt az alig rejtőző folkos-popos dalszerű nyersanyagot sikerül úgy dekonstruálni és újra összerakni (megannyi hagyományos és furcsa, akusztikus és elektronikus zenekészítő eszköz segítségével), hogy az eredmény albumról albumra nyűgözi le a zenerajongókat – laikusokat és zenekritikusokat egyaránt. Albumaik, kezdve az áttörést hozó 2004-es Sung Tongsszal, folytatva a Feelsszel, a Strawberry Jammel, s végül az elsöprő sikert aratott, méltán ünnepelt 2009-es Merriweather Post Pavilionnal, csupa remekbe szabott darab – s már most izgatottan várja a világ a szeptemberben megjelenő Centipede Hz című új anyagot (mibe, hogy erről is fognak játszani…). Élőben pedig nagyon koncentráltan, remek ívet húzva képesek mindezt prezentálni – erős és eredeti vizuális körítéssel. Lehet, hogy első hallásra különös, mit keresnek egy amúgy sokkal direktebb eszközöket bevető előadók által uralt fesztiválon – de azért az ő eszközeiket sem ajánlatos alábecsülni!
