Egy dán, egy norvég, s mindketten mesterei a hangszerüknek.
Ajánlom
Egy estén mutatkozik be a fiatal skandináv gitárosok generációjának két kiemelkedő, nagy hatású képviselője: zenéikkel úgyszólván a dinamikai spektrum két ellentétes oldalát járják be. A dán Jakob Bro – aki Paul Motian Electric Bebop Bandjének tagjaként vált széles körben ismertté – letisztult, szellős, nyugodt muzsikát játszik, jelen esetben a norvég doboslegenda, Jon Christensen és az amerikai nagybőgős, Thomas Morgan társaságában. Legutóbbi lemezeit olyan dzsesszlegendák közreműködésével rögzítette, mint Lee Konitz, Bill Frisell, Craig Taborn vagy Paul Motian.
A zenéihez afféle punkos attitűddel viszonyuló Stian Westerhus az amúgy is izgalmas norvég dzsessz színtér egyik legjelentősebb, új utakat szabó alakja. Nils Petter Molvær triójának tagjaként, valamint két éve a Trafóban szólóban is hallhatta már játszani a hazai közönség – egy ideig (2008–2009) tagja volt a fúziós/progresszív zenét játszó Jaga Jazzistnek, s velük adott ki lemezt a Ninja Tune kiadónál (One-Armed Bandit). Westerhus legújabb triója, a Pale Horses élén kifejezetten törekszik a zene fizikai hatásának kiteljesítésére: gitárjátéka sok tekintetben szakít a hagyományokkal, egyben újradefiniálja a gitár mint szólóhangszer lehetőségeit. Számára a műfajhatárok sem szabnak korlátokat: analóg effektjei segítségével bármikor kalandozhat az elektronikus noise-ambient vagy a posztrock zenék birodalmában is.
Balázs Attila építőipari cége egy pillanatot sem várt: ahogy megjelent a XV. kerületi lakópark megvalósításának kiemelt státuszáról szóló kormányrendelet, elkezdte a földmunkákat a Pólus Center mellett. Ezzel eldőlt, hogy 65 méteres toronyházakat húznak fel a Szilas-patak mentén.
„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” – énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.
A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.
Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.
Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.
A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.
A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.
Amikor a 18. század második felében a barokk szerteágazó és szövevényes többszólamúsága helyett a világosabb struktúra és az érzelmesség jött divatba, Carl Philipp Emanuel híresebb volt az apjánál, akit ma a nagy Bachnak nevezünk.
Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.