Egy dán, egy norvég, s mindketten mesterei a hangszerüknek.
Ajánlom
Egy estén mutatkozik be a fiatal skandináv gitárosok generációjának két kiemelkedő, nagy hatású képviselője: zenéikkel úgyszólván a dinamikai spektrum két ellentétes oldalát járják be. A dán Jakob Bro – aki Paul Motian Electric Bebop Bandjének tagjaként vált széles körben ismertté – letisztult, szellős, nyugodt muzsikát játszik, jelen esetben a norvég doboslegenda, Jon Christensen és az amerikai nagybőgős, Thomas Morgan társaságában. Legutóbbi lemezeit olyan dzsesszlegendák közreműködésével rögzítette, mint Lee Konitz, Bill Frisell, Craig Taborn vagy Paul Motian.
A zenéihez afféle punkos attitűddel viszonyuló Stian Westerhus az amúgy is izgalmas norvég dzsessz színtér egyik legjelentősebb, új utakat szabó alakja. Nils Petter Molvær triójának tagjaként, valamint két éve a Trafóban szólóban is hallhatta már játszani a hazai közönség – egy ideig (2008–2009) tagja volt a fúziós/progresszív zenét játszó Jaga Jazzistnek, s velük adott ki lemezt a Ninja Tune kiadónál (One-Armed Bandit). Westerhus legújabb triója, a Pale Horses élén kifejezetten törekszik a zene fizikai hatásának kiteljesítésére: gitárjátéka sok tekintetben szakít a hagyományokkal, egyben újradefiniálja a gitár mint szólóhangszer lehetőségeit. Számára a műfajhatárok sem szabnak korlátokat: analóg effektjei segítségével bármikor kalandozhat az elektronikus noise-ambient vagy a posztrock zenék birodalmában is.
Anne Applebaum egykori Reagan-rajongó konzervatívból lett a populista jobboldal egyik főellensége, pedig látszólag nem ő változott. Erről a jelenségről írt személyes hangvételű politikai esszét, amiben bónuszként ott van a hatalmasat alakító Schmidt Mária önsorsrontása is.
Minden idők egyik legpolgárpukkasztóbb sorozata most épp Donald Trumpon élcelődött, de korábban megkapta a magáét Kína, Mohamed, a katolikusok és Tom Cruise is.
Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.
Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.
A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társulataiig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.
A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.
Tavaly ősszel egyetlen, az életművéhez és szellemiségéhez felérő, jelentőségteljes megemlékezés nélkül múlt el Radnóti Miklós meggyilkolásának 80. évfordulója.
A boszniai szerbek vezetőjére most már nem csak otthoni ellenzéke, de saját párttársai is fenik a kést; a nemzetközi közösség, beleértve az Egyesült Államok kormányát is, végleg levette róla a kezét; sőt, finoman elhatárolódott tőle Aleksandar Vučić szerb elnök is.
Múlt szombaton nagyjából ennyien mentek el a hatvanpusztai gazdasági központhoz, hogy demonstrálják: ők pontosan tudják, hogy mi folyik ott. Hogy megmutassák, hogy mindazt, ami a kerítés és földkupacok mögött van, valóban rejtegetik a nyilvánosság elől.
A megengedő részletszabályok miatt minden veszélye fennáll annak, hogy az Otthon Start programból – miként a 2002-es rendszerben – a támogatásra nem, vagy kevésbé rászoruló potyautasok részesedése lesz a nagyobb. Erre pedig még a programra fordított szerény összegű közpénz is sok.
A következő két év talán legfontosabb politikai csatája – az európai jobb- és baloldal között – arról fog szólni, hogy 2028-tól 2034-ig az Európai Unió költségvetése az ipari lobbi érdekein túl mit tesz majd azokért a célokért, amelyeket az európai polgárok a legfontosabbnak tartanak.