Egy dán, egy norvég, s mindketten mesterei a hangszerüknek.
Ajánlom
Egy estén mutatkozik be a fiatal skandináv gitárosok generációjának két kiemelkedő, nagy hatású képviselője: zenéikkel úgyszólván a dinamikai spektrum két ellentétes oldalát járják be. A dán Jakob Bro – aki Paul Motian Electric Bebop Bandjének tagjaként vált széles körben ismertté – letisztult, szellős, nyugodt muzsikát játszik, jelen esetben a norvég doboslegenda, Jon Christensen és az amerikai nagybőgős, Thomas Morgan társaságában. Legutóbbi lemezeit olyan dzsesszlegendák közreműködésével rögzítette, mint Lee Konitz, Bill Frisell, Craig Taborn vagy Paul Motian.
A zenéihez afféle punkos attitűddel viszonyuló Stian Westerhus az amúgy is izgalmas norvég dzsessz színtér egyik legjelentősebb, új utakat szabó alakja. Nils Petter Molvær triójának tagjaként, valamint két éve a Trafóban szólóban is hallhatta már játszani a hazai közönség – egy ideig (2008–2009) tagja volt a fúziós/progresszív zenét játszó Jaga Jazzistnek, s velük adott ki lemezt a Ninja Tune kiadónál (One-Armed Bandit). Westerhus legújabb triója, a Pale Horses élén kifejezetten törekszik a zene fizikai hatásának kiteljesítésére: gitárjátéka sok tekintetben szakít a hagyományokkal, egyben újradefiniálja a gitár mint szólóhangszer lehetőségeit. Számára a műfajhatárok sem szabnak korlátokat: analóg effektjei segítségével bármikor kalandozhat az elektronikus noise-ambient vagy a posztrock zenék birodalmában is.
A magyar állam nagy pénztermelő egységeinek beszerzését bevallottan csak rontaná, ha közszolgáltatásokat kéne fenntartania, ennek fényében szabadulunk meg a terhet jelentő pályaudvaroktól is. Vasúti épületek fenntartására nincs pénz, egy csomó minden másra viszont van.
Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.
László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.
Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.
.jpg "false")
