| ||
Az ingatlanhírekben ugyan nem mondták be (pedig a sztárok ingatlanjai mindig hálás téma), de egy időben sokan tudni vélték, hogy egy Károly körúti ingatlanban, nevezetesen a híres-hírhedt nyolcszögletű toronyban él és alkot a Kockásfülű nyúl. Ennyit a bulvárhírekről, fordítsuk komolyra a szót: a Rododendron Galériában január 14-ig láthatók A kockásfülű nyúl (a rajzfilm) Richly Zsolt által elkövetett vázlatrajzai. Ha sietve nézzük őket, nem kizárt, hogy rajzfilmmé állnak össze.
A Nobel-díjas író hét regényét válogattuk össze, amelyek szerkesztőségünk tagjai számára sokat jelentenek az 1985-ben megjelent Sátántangó óta – és már azt is tudjuk, hogy novemberben érkezik a legújabb Krasznahorkai László-kötet.
A Békés megyei városban csütörtökön délután futótűzként terjedt a hír, hogy Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas lett. Az író érettségije után, 18 évesen, 1972-ben, immár 53 éve hagyta el Gyulát, ahova csak néha tér(t) vissza. Évtizedek múltán megírta, a város már nem létezik.
Megelevenedő gyerekrajzok riogatnak a Firkák című filmben, amely nem mindig hatásos, viszont nagyon is érvényes mondanivalója van a traumafeldolgozásról és dühkezelésről.
Évek óta az esélyesek között emlegették, most végre elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést a Sátántangó és Az ellenállás melankóliájának szerzője.
Jámbor András olyat kért a kormánypárti képviselőktől, amit később még teljesíthetnek. Lehet lázadni egy rendszer ellen belülről. Vélemény.
A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.
Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).
Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.
A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.
Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).
A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.
Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.
