Sárosdi Lillát kérdeztük:
Magyar Narancs: A legutóbbi krétakörös előadásban, a Lúzerben egy Lilla nevű nőt játszol, aki Árpád felesége, akit Schilling alakít – és így tovább. Nehéz, de az is lehet, hogy felesleges szétszálazni ezeket a viszonyrendszereket. Mennyire volt alapvetés, hogy tudatosan magatokból, a privát szférátokból is építkeztek?
| ||
Sárosdi Lilla: A Lúzert és A Pártot is Árpád írta – Zabezsinszkij Évával és a színészekkel –, ezáltal sok személyes dolog került bele az életéből, az életünkből, aminek egy része a színpadon poézissé válik, másik része pedig a valóság határait feszegeti.
MN: Felkavaró, ahogy többféle értelemben is lemeztelenedtek.
SL: Mert nagyon kiszolgáltatott az a nő, akit játszom, aki valahol én magam is vagyok. Számomra pont ez az előadás egyik erénye: a kiszámíthatatlansága, meglepetése és őszintesége – ez teszi különlegessé, nem mindennapivá. Nem láttam még olyan előadást, amibe a rendező ilyen szinten beleállna, vállalná ország-világ előtt az elkeseredettségét, tehetetlenségét, majd a következő pillanatban ugyanilyen erővel figurázná ki magát. Kár, hogy ezt nem egy néző mondja, hanem én.
Schilling Árpádot kérdeztük:
| ||
Magyar Narancs: Legutóbbi előadásodban, a Lúzer című darabban saját testedet kínálod fel arra, hogy a nézők üzeneteket írjanak rá. Ezek az üzenetek a kormánynak szólnak. Van, hogy kijön egy civil néző és üzen, máskor egy színész jön ki, aki azt írja rá, hogy „Vége”. Nemrég jelentettétek be, hogy felszámoljátok a Krétakör Bázist, azt a 600 négyzetméteres helyet, ahol működött az alapítvány. Minek van vége?
Schilling Árpád: Ez az üzenet független a bázis történetétől, korábbról származik. Azt jelenti az előadáson belül, hogy nekem, Schilling Árpád rendezőnek van végem. Az előadás korábbi verziójában Orbán Viktornak üzenhettek rajtam, de amikor a darabot külföldön játszottuk, rájöttem, hogy túl könnyű feladatot adok. Hiszen az előadás sem a rendszert kritizálja, hanem inkább a saját viselkedésünket vizsgálja. Most a magyar értelmiségnek szóló üzeneteket írhatnak rám, tehát a vég kitágul, rám is, a magyar értelmiségre is vonatkozik. Vége annak a konszenzusnak, amely így vagy úgy, de egyben tartotta a magyar társadalmat és a politikai elitet. Szétestünk.
MN: A Lúzer azzal ér véget, hogy a darabbeli Schilling nevű rendező behódol, visszamegy rendezni „egy jó kis Csehovot”, és még egy állami díjat is elfogad. Te pedig most a Katona József Színházban próbálod a Faustot. Magyarországon 2006 óta nem dolgoztál kőszínházban. Ezt a két gesztust hogyan kötöd össze magadban, hogyan értelmezed?
SÁ: Nem érzek ebben ellentmondást. Ha én a magyar színházban meg szeretnék maradni mint rendező, akkor döntenem kell, hogy hol tudom magam elképzelni, hiszen a Krétakör anyagi háttere bizonytalan. Számomra az, hogy a Katonában, megfelelő körülmények közt megrendezhetem Goethe Faustját, a vállalható kategóriába tartozik.
