„Nagy esemény, akárhogy nézzük” - Gyulai István „Sztív” dalszerző

  • rés a présen
  • 2016. május 6.

Snoblesse

Power-melankólia az Anton Vezuvtól: lemezbemutató az A38-on.

rés a présen: Hogyan történt, hogy egyszemélyes, zongorás dalokból egyszer csak zenekari tag lettél?

Gyulai István: Nem tanultam zenélni, nem is zenész családban nőttem fel, meg nem is kokaingőzös garázsbandázással töltöttem a fiatalkoromat. Ezért az, hogy a mérhetetlenül személyes, privát – egy világtól elvonulás alatt, a saját pincémben írt – dalaimból albumok keletkeznek, akárhogy is nézzük, még mindig csodának vehető. Hogy ezekből a dalaimból elindult a zenekarozás, az a basszerosunknak, Kalmár Tibinek köszönhető, mert miután hallotta, ahogy egy zongorával előadom őket, annyira megragadta a dolog, hogy addig izélgetett, hogy belementem a zenekarozásba. A zenekari tagokat is ő hozta.

rap: Mit jelent a power-melankólia?

GYI: Ez nem egy meghatározott irány volt az elején, ezt az első album munkálatai közben találtuk ki magunkra. Próbáltuk röviden és érdekesen leírni, hogy mi ez a zene, amit egyébként rendes nemzetközi közegben indie-nek hívnának. A power-melankólia jónak tűnt, mivel benne vannak a dalokra vonatkozó legfontosabb dolgok: szomorkásak, introvertáltak, de azért adunk nekik valami kis kraftot is.

false

rap: Mindenki szomorú a zenekarban?

GYI: Jó, akkor megpróbálom pár szóban kiosztani a többieket is: szerintem a basszusgitárosunk, Tibi a legszomorúbb rajtam kívül. Na, de kicsit komolyabban: Csé (aki csak ezen a nevén szerepel mindenhol), a gitárosunk és Szabi (Kocsis Szabolcs), a dobosunk is nyilván hordoz magában valamit, amivel erre a blue életérzésre rá tud csatlakozni, különben hörgős metálzenekarokban játszanának. De a dalokat én írom, és nekem ez az alapállapotom: amikor nem koncentrálok kínosan arra, hogy mit is kéne csinálni ebben a világban, akkor mindig ugyanarra a tempóra állok rá magamtól, ez pedig az ősz tempója, a tengerzúgás tempója stb. Vannak kedvenc dalaim, amiknél két másodpercet hallva az elejéből egy villanás alatt átvált az agyam valami végtelenül megnyugtató világra, és úgy érzem, hogy otthon vagyok. Valahogy így.

rap: Nagy esemény egy-egy új klip a zenekar életé­ben?

GYI: Igen, azért egy klip nagy esemény, akárhogy nézzük. Kell bele művészet meg cipelés, nyilván örülünk, ha produktum kerül ki a házunkból. Eddig két klipet csináltunk, mindkettőt az első nagylemezhez (Into the Sea). A Far Camp Songhoz, az első lemez nyitódalához készült klipünknek pár hete volt a premierje, és finom, különleges kis dolog lett belőle: a zenei klipjeivel egyre menőbb Szabó Áron rendezte, Osvárt Andreát sikerült megnyerni az egyik főszerepre, és egy francia új hullámos – kémjátszmás – romantikus sztori lett a vége. Fontos, hogy popos, szemet gyönyörködtető, de érdekes, akár furcsa dolgok vannak a klipben. Ez az, ami szerintünk illik a zenénkhez és hozzánk.

rap: Az új lemezt mikor és hol mutatjátok be?

GYI: Nagyon várjuk az új lemezt. Egy EP kiadványról beszélünk, amit a mi drága új producer apánkkal, Jakab Péterrel (Jazzékiel) csinálunk. Május elején lesz a premierje, és május 19-én lesz a lemezbemutatója az A38 hajó kiállítóterében. Hat dal lesz az albumon, vegyesen melankolikus és szexi is. Aki fesztiválon is szeretné hallani, jöjjön nyáron a Művészetek Völgyébe, ott biztosan fellépünk.

rap: Az Anton és a Vezúv házasítása hogyan történt?

GYI: Az első dalok összerakásának idején kaptunk egy festő barátomtól meghívást a megnyitójára, elvállaltuk, hogy fellépünk pár dallal, és gyorsan kellett egy nevet adnunk a flyerekhez. Sok zenekarnevet bedobtunk, az Anton Vezuvot én. Intuitív név volt, nincs értelme, viszont annál több érzelme. Próbáltam egy tudatosságot nélkülöző őszinte gondolatfolyamon keresztül egy olyan nevet kitalálni, ami semmi mást nem tud, csak azt, hogy nagyon jól érzem magam, amikor kimondom.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.