Godot filmklub: A halál és a lányka

  • 2012. július 18.

Snoblesse

Múltidézés Polanskival, Sigourney Weaverrel, Ben Kingsleyvel.


 

Roman Polanski tán már javában forgatja legújabb filmjét, a francia történelem egyik régi kényes pontját, a Dreyfus-ügyet feszegető „D” című mozit – kíváncsian várjuk, mi sül ki a rendező és a Szellemíró forgatókönyvírójának újabb közös nekiveselkedéséből. Arra nézve viszont kézzelfogható bizonyítékaink vannak, mi sült ki abból, amikor Polanski 1994-ben megfilmesítette Ariel Dorfman színdarabját; az eredmény A halál és a lányka című kamaradráma lett, a Polanski-kronológiában a Keserű méz és A kilencedik kapu közé beszorítva. Ez az a film, melyben Ben Kingsley abban a szerencsétlen helyzetben találja magát, hogy Sigourney Weaver benne véli felismerni egykori kínzóját – a történet, tegyük hozzá gyorsan, egy dél-amerikai országban játszódik, egy véres diktatúra leverését követően. A kínzóból áldozat, az áldozatból kínzó lesz – a folyamat mikéntjéről és Polanski 1994-es rendezői potenciáljáról a Godot filmklub vetítésén lehet képet kapni.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.