Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése

  • 2014. április 17.

Snoblesse

A Spielberg–Scorsese-sorozatban ezúttal Jézus a főszereplő.
false

Most, hogy a mozik egy bicskanyitogatóan sematikus Jézus-filmet nyomnak (Isten fia), jó visszaemlékezni arra, hogy Martin Scorsese 1988-ban egy kifejezetten izgalmas Jézus-filmmel vétette észre magát a világ filmszínházaiban. Olyannyira észrevétette magát, hogy alig akadt olyan ország, ahol ne támadt volna botrány a Nikos Kazantzakis regényéből készült film bemutatása körül. Az államokban rendőri sorfal vigyázta a premiert, Párizsban bomba robbant egy moziban, kis hazánkban pedig tüntetés kísérte a bemutatót. Ahelyett, hogy a hozzáértők Paul Schrader forgatókönyvéről, Peter Gabriel filmzenéjéről, Michael Ballhaus képeiről, Willem Dafoe Jézus-alakításáról, Harvey Keitel Júdásáról vagy David Bowie Poncius Pilátusáról vitatkoztak volna, egyházfők ítélkeztek Scorsese filmjéről. Sosem jó, ha püspökök veszik át a filmkritikusok szerepét, és fordítva, s az sem jó, ha egy filmet azért nem mutat be a tévé, mert az egyház éppen úgy gondolja, hogy Jézus túlságosan is emberinek van ábrázolva. Márpedig ez történt minálunk, nem is olyan régen: 1997-ben politikai és egyházi tiltakozásra az RTL Klub levette műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét. Ma már persze történelem az egész, a Puskin mozi vetítését legfeljebb a szomszédos kávézó tejhabosító berendezéseinek zaja zavarhatja meg.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.