A kötetben is épp kilencvenkilenc vers kapott helyet ugyanennyi szerzőtől. Vörösmartytól a 2010-ben tragikusan fiatalon elhunyt Jancsó Noémiig tart a költők sora. A válogató nevének kiemelése pedig jó előre jelzi a kötet szubjektív voltát, de ezt a szintén költő Simon Márton szórakoztató és vitaindítónak is beillő előszavában is elmondja önironikusan, sokszor. Nem kellene szabadkoznia, antológiája nem kánonállítási kísérlet (dehogynem az, minden hasonló vállalkozás az), inkább „közelítési próbálkozás”, „föltárási kísérlet”. Ugyanakkor remek, nyugtalanító, szórakoztató, mélyre ható olvasmány.
Most, amikor a konzervatív irodalomoktatás tamtamján verik a líra ritmusát is az iskolákban, nagyon sokat ér, hogy együtt kaphatja meg az olvasó Aranyt és Petőfit, Palasovszky Ödönt és Újvári Erzsit, Rab Zsuzsát és Juhász Ferencet, Erdély Miklóst és Sziverit, Borbély Szilárdot, Bada Dadát vagy Kemeneczky Juditot. Lehetne vitatni, hogy ki került be és ki nem (mint minden antológia esetén), ahogy azt is, hogy az adott szerzőtől épp az adott szöveg-e a legjobb választás. De mindez nem számít: az izgalmas összkép a lényeg. Kötelezőnek kéne lennie. Nem azért, mert vitathatatlan, hanem azért, mert jól megvitatható.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
