„A festés nagyon magányos szakma” – Szüts Miklósra emlékezünk

Sorköz

A héten érkezett a szomorú hír: 78 éves korában elhunyt az egyik legnagyobb kortárs festő. Szüts Miklósra egy 2011-es interjú részletével emlékezünk az Ásatás sorozatban.

 

Kedves Olvasónk!

A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2011. február 24-i számában jelent meg.

MN: Mindig ilyen konkrétan megragadható a képei témája?

SZM: Több mint másfél évtizedig nonfiguratív festő voltam, és nagyon sokat - ma már azt gondolom, fölöslegesen - szenvedtem attól, hogy kitaláljam, mi a kép témája, mi legyen rajta. Az úgynevezett figurális festészet ebben nagyon sokat segített. Először csendéleteket festettem, mert az áll legközelebb az absztrakcióhoz; tök mindegy, hogy egy bögre, két bögre vagy egy kés, három tányér, mi van az asztalon. Az pontosan olyan, mint a nonfiguratív festészet, de mégiscsak vannak konkrét tárgyak, nem a semmiből indulunk. Soha nem használtam beállított csendéleteket, de minden tárgy, ami a képeimen szerepelt, valahol ott volt a műtermemben: kés, tányér, bögre, sótartó fizikálisan jelen voltak, hogy egy kicsit, ha kell, bele lehessen kapaszkodni a naturába. Ezekkel a tájképekkel vagy tájképszerű tárgyakkal is az a helyzet, hogy nem a nulláról indulok. Fotók után festek, fotókat használok vázlatként, tehát az induláskor van a képnek egy iránya.

Igen, lesz rajta horizont, lesznek fények meg árnyékok - meg esetleg újabban felhők -, meg tenger vagy víz vagy mittudomén, de ennél többet persze nem tudok, amikor elkezdem összemaszatolni a vásznat vagy papírt.

MN: Saját fényképeket használ, vagy másokéval dolgozik?

SZM: Legalább a fele nem a saját fotóm. Keresett, talált, kapott képek. Egy időben gyakran vadásztam fotókra az interneten. Ennek elég rossz a hatásfoka, mert körülbelül tízezer képet néztem végig, amiből kigyűjtöttem - mondjuk - negyvenet. Hogy nagy és romantikus kifejezést használjak, az alkotói folyamat ott kezdődik, amikor az ember kiválasztja, merre szeretne kóborolni. Régebben kinyomtattam a képeket, leraktam a műterem padlójára, és négy-öt óra hosszat üveges tekintettel nézegettem, hogy na, melyikhez van közöm? Van egy elég komoly gyűjteményem a potenciális fotókból, amikből akár kép is lehetne egyszer. De történt velem olyan is most ősszel Franciaországban, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy kinézve a kertbe nem látni semmit, olyan köd van odakinn. Izgatottan magamra rángattam a ruháimat, fölkaptam a fényképezőgépet, és mentem ki a faluból fényképezni. Másfél óra alatt aztán fölszállt a köd, és kisütött a nap, őrületes fotókat csináltam. Ezekből próbáltam is azonnal egyet-kettőt megfesteni. Hogy mennyi köze volt az előző napokban festett képekhez, azzal nem érdemes törődni, a kép úgyis arra megy, amerre vezet az útja. Ma már ki sem nyomtatom a fotókat, annyira elszemtelenedtem. Csak kinyitom a laptopomat, és lehetőleg jó messze lerakom, hogy ne fröcsköljem össze. Nem kell többnek a fotó: csak emlékeztetőnek, hogy érezzem a szagát.

MN: Milyen szerepe van ezek után annak, ami személyes?

SZM: Arra azért rájöttem sok évtizedes képgyártási gyakorlatomból, hogy egy dolog biztos: a kép nem én vagyok. Ez egy kényszerképzet vagy tévedés, amit sokszor a művészek vagy a nézők gondolnak, hogy a kép a szerző lenyomata. A dolog ennél sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb.

A festés egy kaland, soha nem tudjuk, mi lesz a vége, mi marad végül a vásznon, őzike vagy apokalipszis. Ha nem így lenne, már biztos régen felhagytam volna ezzel az őrülettel.

MN: Mennyit számít a helyszín, az, hogy éppen Párizsban vagy az Ulászló utcában fest?

SZM: A nem itthon levés csak annyiból számít, hogy nem szól a telefon, hogy a világon semmi más dolgom nincs, csak képet festeni. Ha például Párizsban vagyok, azért kapok annyit a világból, ami vigasz a magányra: ha aláírtam egy képet, akkor lemegyek a sarki vendéglőbe. Egyébként a körülmények csak kényelmi szempontok, a kép szempontjából lényegtelenek.

MN: Felesége, Vojnich Erzsébet szintén festőművész. Szoktak egy térben dolgozni?

SZM: Soha, illetve gyakorlatilag soha. Pilinszky mondta: az ágy közös, a párna nem! A feleségemet még sokkal jobban zavarja, ha bárki van körülötte, amikor dolgozik. Külön van a műtermünk, az övé otthon, az enyém légvonalban egy kilométerre. Azt azért már reggel lehet érezni, hogy ma a Vojnich festeni fog, mert akkor már tuszkolja ki az embert, hogy tűnne végre el onnan. Engem voltaképpen olyan nagyon nem zavar, ha van a közelben valaki. A festés viszont nagyon magányos szakma. Arra vagyok szocializálva, hogy mindenért én vagyok a felelős. Együtt dolgozni másokkal isteni dolog lehet, amikor más fejezi be az elkezdett mondatodat. A képcsinálásnál sajnos ez nem működik.

MN: Ez most egy irodalmi ihletettségű sorozat, és szóba került már a zene is. Honnan merít még?

SZM: Sokat hallgatok zenét, mikor festek, de hogy ez inspiráció lenne? Vagy a képre nem figyelek, vagy a zenére. Hangoskönyveket is szoktam néha hallgatni, mert a félrefigyelés is nagyon jó, az ember ösztönösen olyan helyzetet teremt, hogy zsigerből mozogjon a keze. Van egy képem, aminek egy részletéről, ha ránézek, most is az jut eszembe, hogy Bodor Ádám Sinistráját hallgattam, amikor azokat a fákat festettem ott, a bal oldalon.

MN: Honlapján (szm.hu) maga is ír: blogot vezet, bár az utóbbi időben egyre kevesebb bejegyzéssel.

SZM: Nyilvánvalóan van egy kis közlési kényszerem, íráskényszerem, és ezt a blog felületén ki tudom élni. De egyszer csak elért egy olyan látogatószámot az oldal - rendszeres napi ötszáz látogatóm lett -, amitől megijedtem. Szinte automatikusan megváltozott a karaktere, kevesebb lett a magánélet. Mostanában nagyon keveset írtam, mert a közállapotoktól igen rossz kedvem van, és nem gondolom, hogy ezt a rosszkedvemet egy nagyon kis mértéken túl rá kellene borítsam az emberekre. Jut nekik elég nélkülem is. Ugyanakkor meg hiába, azzal van tele a fejem, hazudni meg nem lehet. Nem teszek úgy, mintha éppen nem bontanák le a demokráciát körülöttem, amikor lebontják.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?