Az 2010-es évek elejének egyik legnagyobb irodalmi szenzációja volt Jevgenyij Vodolazkin Laurosz című regénye, ami formáját illetően a klasszikus 19. századi nagyregényeket idézte, tartalmában viszont voltaképp Umberto Ecót, csak éppen sokkal érzékenyebben. „A regénynek számos érvényes olvasata van: történelmi, történetfilozófiai, vallásfilozófiai, narratológiai és pszichológiai értelmezése egyaránt eredményes lehet. Igazi nyitott mű, ebben is emlékeztet Umberto Eco irodalomszemléletére és történelmi regényformáira. A Laurosz nem a nagy orosz irodalmi hagyományokat folytatja, nem Dosztojevszkijhez, Bulgakovhoz mérendő, alkotásmódját tekintve inkább a posztmodern történeti próza újabb kísérleteihez kapcsolódik. Nagy kultúrtipológiai példázataiban Oroszországról szól, de Európához és a világhoz, hozzánk beszél” – írtuk 2016-ban, amikor a Laurosz magyarul megjelent, és persze kíváncsian vártuk a folytatást.
| ||
Nos, ennek is eljött az ideje, ám Vodolazkin – aki „civilben” középkorkutató – igen nagy meglepetést okozva mai regénnyel jelentkezett 2018-ban. A Brisbane című kötetet, amit Pálfalvi Lajos fordításában a Helikon adott ki nemrég, vélhetően napjaink orosz-ukrán konflikusa ihlette, de a szerző a Krim-félsziget orosz megszállása előtti időket idézi fel egy olyan érzékeny előadóművész sorsán keresztül, aki egyszerre áll mindkét oldalon, de valójában egyikben sem érzi otthonosan magát. A negyvenes éveinek végén járó Gleb sorsa tipikusan szovjet: anyja orosz, színészi ambíciókkal, apja ukrán és a zenéért lelkesedik, mégis mindketten a kijevi polgári repülési egyetemen landolnak – a repülés egyiküket sem izgatja –, összeházasodnak elválnak, elidegenednek. Glebből pedig nemzetközi sztár lesz, egyúttal világpolgár… A könyvben a szovjet hetvenes-nyolcvanas évek éppúgy megidéztetnek, mint a közelmúlt ugyancsak durva, kegyetlen világa.
Részlet a könyvből:
„1984 Gleb április 17-én ünnepelte a huszadik születésnapját. A Lenin-szobában volt a mulatság, ahol a tartalék Lenin fogadta a vendégeket, és semmiben sem különbözött attól, amelyet összetörtek. Dunyát jelölték ki ceremóniamesternek, aki időnkét odalesett rá (ott volt Lenin rögtön a háta mögött), ellenséges pillantásokat vetettek egymásra. Bármit mondott is Dunya, ugyanolyan ferde szemmel nézett rá, ez pedig kihozta a sodrából a ceremóniamestert. Később a gyors berúgással magyarázta azt, hogy a hátában érezte azt a szúrós tekintetet, és azt is, hogy hirtelen elnyomta az álom. Dunya eleinte olyan pohárköszöntőket mondott, amelyekre állva kell inni. Ezekben a hölgyekről, a szerelemről, a hűségről és a tudományról volt szó.Majd említette az ünnepeltet, és javasolta, hogy igyanak az egészségére. Némi habozás után felszólította a vendégeket, hogy erre is állva igyanak. Minden tószt után azt mondta, erre állva kell inni. Egyre halkabban szólította fel a vendégeket, aztán valamelyik körben már nem is szólalt meg. A karjára hajtott fejjel aludt.”
Borítókép: Fortepan/Péterffy István
