„Amikor felnőttként részt vettem egy misén, valami furcsára lettem figyelmes"

Sorköz

Karafiáth Orsolya beszélgetett a „Nagypénteken nem illik kertészkedni” című könyv szerzőjével.

A kislány számol magában a templomi félhomályban, hogy gyorsabban teljen az idő. Milánóban a felnőtt nő szorong a kívülről tökéletesnek tűnő kapcsolatában. A gyerek rosszul lesz elsőáldozás előtt, talán az izgalomtól. A felnőtt nem tud már kikelni sem az ágyból, mert minek. A család neveli, formálja, presszionálja, ellepi. Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című kötetében tizenkilenc történetben mesél hősnője önfelfedező útjáról. Érzékeny, finom írások ezek, rengeteg öniróniával. Debütáló könyvével a szerző bekerült a Horváth Péter ösztöndíj első három jelöltje közé.

Magyar Narancs: Két szálon fut a történet, egy gyerekkorin és egy felnőttkorin, a két síkot legfeltűnőbben a hit kérdése köti össze. A katolikus iskola után a főhős a milánói dómban kezd el dolgozni, egy teljesen sivár(nak tűnő) munkakörben, kasszásként. Az iskolában a kisgyerek szemével látjuk ennek a közegnek az életét, a sokszor érthetetlennek, abszurdnak tűnő helyzeteket. Mi maradt a gyerekkori érzésekből? Megtöltötte valamiféle hit a kereteket?

false

Czakó Zsófia: Valami nagyon érdekes, és talán veszélyes és hamis nosztalgia erősen megmaradt bennem, ami nagyon is a személyiségem, mozdulataim, szavaim és természetem része. Egy unoka, aki mindent megkapott a nagyapjától, sokáig feladatának is tekintheti, hogy magáévá tegye a nagyapja által teremtett értékeket. Aztán, ha ez nem megy, eleinte talán dühösen – emlékszem, tinédzserként igyekeztem nehéz helyzetbe hozni az anyámat olyan kérdésekkel, tényleg elhiszi-e, hogy Szűz Mária szűzen fogant –, aztán inkább nosztalgiával és humorral fordul az ismerős, mégis idegen és nem kívánt világ felé. Ismerem a szertartások szövegét, a rituálét, az énekeket, de mindez idegen és semmitmondó szöveggé válik a számban. Gyerekkoromban rengeteget gondolkodtam a szertartás szövegén, ez benne is van az Öt jel című fejezetben. Később azt fedeztem fel, hogy ezek az ismerős szövegek, a templom csendje és illata, a tömjén és a félhomály egyrészt ugyanúgy untat, mint akkoriban, másrészt megnyugtat: a gyerekkorba vezet. Aztán sokkal később egy furcsa változásra lettem figyelmes: az eucharisztikus imában a mise alatt a következő sort mondta gyerekkoromban a pap: „Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Mivel nagyon sokat jártam misére, ennek – és persze minden másik – sornak a dallama a fülemben csengett anélkül, hogy odafigyeltem volna. És akkor egyszer, később, amikor felnőttként részt vettem egy misén, valami furcsára lettem figyelmes: a szöveg változott. Nem azért vettem észre, mert odafigyeltem, hanem mert a megszokott csengés változott, és ezt a furcsa, félig alvó és unatkozó állapotomban főképp a megváltozott dallam jelezte: „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Nagyon érdekes változás ez, mert a teljes mondanivalót megváltoztatja az, hogy nem mindenkiért, hanem sokakért. A tény, hogy a szertartás dallama a fülemben cseng, és a változás izgat számomra azt jelenti, hogy a bőröm alatt hordom a hitemet minden ellentmondással és hitetlenséggel együtt.

MN: A gyerek a szeretett nagyapja miatt is örömmel járt templomba, mindent elfogadott, amit a nagypapa tanított neki. Róla kiderül, hogy szélsőjobbos: a farkaskutyáját Blondiak hívják, mint Hitler kutyáját, csügg a háborús filmeken, a Magyar Fórumon. Mit érez az unoka, amikor kezdi megismerni? Ez valahogy hiányzik nekem a könyvből. A végén persze a papa kicsi lesz, már nem tud védeni és nem elég ahhoz, hogy a fenyegető álmokat elzavarja. De mit hagy maga után? Lehet így szeretni tovább?

CZS: Az én esetemben ez nem kérdés. Igen, lehet így szeretni, mivel a viszony alá- és fölérendelt szereplőkből áll: a pici unoka, aki függ a felnőtt és a szemében bölcs és okos nagyapjától. Ez a viszony aztán nem is változik, mert a nagyapa beteg lesz és meghal, mielőtt a lány felnőne, így nem alakul át egy felnőtt-felnőtt egyenrangú kapcsolattá a viszony, ahogy ez a szülőkkel megtörténhet, és megtörtént például az én esetemben. Összetett kérdés, hogy mit érez az unoka: a rádöbbenéshez először is szükség van az eltávolodáshoz, mind térben, mind időben és gondolkodásban, hiszen alapvetően a család befolyásolja a gondolkodást. A nagyapám zsidózása a mai napig a fülemben cseng. Szükség van arra is, hogy ne féljen az ember kívülről és felnőtt fejjel nézni a nagyszüleit, és átgondolni: lehet-e valaki jó nagyapa attól függetlenül, hogy politikai és vallási meggyőződése szerint rendkívül korlátolt. Ettől függetlenül nagyapaként helytállhatott-e? Bármikor bele lehetett ülni az ölébe, megölelni, belekortyolni a fröccsébe, miközben ő nevetve próbálta kivenni az ember kezéből, lehetett tőle több szalonnát és katonát kérni a vacsorához, megengedte-e, hogy fogjam a kormányt a kocsiban, biztonságban éreztem-e magam mellette. Ez az emlék változik-e attól, hogy az én véleményem és gondolkodásmódom más? A kettőt különválasztom, és így lehet szeretni. Azért is van erre szükségem, mert rendkívüli módon hasonlítok a nagyapámra fizikailag, és természetemben is. Az ő újraértelmezése segít magamat is jobban megismernem.

Czakó Zsófia

Czakó Zsófia

Fotó: Török Anna

MN: A könyvbéli anya a gyerekeiben akarja kiélni a saját, be nem teljesült álmait. Mikor ébred rá erre a gyerek? És a gyereki szeretet és finom figyelem megadhat-e valamit egy anyának, amitől az élete jobb lesz? És mikor döbben rá a gyerek, hogy az anyai tanítás, miszerint a gyerek az élet értelme, innen nézve legalábbis egy kicsit sántít?

CZS: A főhős a sok nyomás és megfelelési vágy közben ennyire biztosan és konkrétan nem jön rá, hogy talán mégsem ez lesz az ő útja. Csupán halványan érzi, hogy szűkös neki a keret, amit saját maga és a családja jelölt ki számára, és ez a keret az eltávolodással – vagyis az Olaszországba költözéssel – még szűkebb lesz. Igyekszik kompenzálni a távolságot, hiszen az anyja már az unoka megszületése előtt attól fél, hogy keveset fogja látni. A hős eleget tesz a napi hívásoknak, amik tét és értelem nélküli csevegéssé változnak a bevásárlásról és az ebédről, vacsoráról, de a szöveg végéig nem jön rá, hogy ebben nem kell feltétlenül részt vennie, szabhat határokat, hogy a saját napirendjének beosztása kizárólag önmagán múlik és a saját maga felelőssége, mert ezt az utat ismeri, ezt ismeri a családja, amellyel fél konfliktust vállalni, és akiket nem akar megbántani.

MN: Pár éve, az első változat műfaja egyértelműen regény volt. A fülszöveg most novellafüzérnek nevezi. Ez a műfaji óvatosság szerkesztői-kiadói tanács volt, óvva az első kötetet attól, ami sokszor történik, mármint hogy egy regényt előbb szétkapnak, mint egy novella gyűjteményt?

CZS: A kiadónál elkezdtek novellafüzérként hivatkozni rá, az indok valószínűleg az lehet, amit említesz. Megjelenéskor egyáltalán nem gondoltam arra, kikhez juthat el a szöveg, és arra főképp nem, hogy azután mi történik a befogadókban. Szövegként tekintettem rá, a műfaji meghatározást teljes mértékben az olvasóra hagytam és hagyom most is.

Neked ajánljuk