A mindent átszövő magány tündérmesei fordulatokkal oldódik fel

  • Karafiáth Metta
  • 2020.11.23 17:40

Sorköz

Különös és megrázó kaland Ljudmila Ulickaja A lélek testéről című kötete.

Az új elbeszélések, ahogy a cím is sejteti, látszólag a halált, pontosabban a halálhoz fűződő viszonyt állítják középpontba, a gyakran már vágyott átkelést a túlvilágra, ám a finom történetek között felsejlik a valódi tartóelem, a zsigeri magány.

false

A két nagy egységre tagolt kötet első fele, a Barátnők hosszabb elbeszéléseket tartalmaz, a nyitóvers, „Nekem nem kellenek mások…” (Kántor Péter fordítása) azonnal megadja az alaphangot: „Csajok, öreglányok, vén csatalovak, kedveseim, […] Nekem így kelletek, ilyennek – ilyen vagyok én is.” Az ítélkezéstől mentes, tiszta írói narratíva, a karakterek iránti megértés itatja át a sorokat, szövi át a kötet egészét, így még a tudatosan távoltartott, nehéz természetű szereplőknek is jut empátia. A női kapcsolatrendszerek bonyolult szövedékébe hol úttörő leszbikus kapcsolaton (Sárkány és Főnix), hol kiegyenlítetlen anya-lánya viszonyon (Egy külföldi nő), hol egymáshoz utat találni képtelen nővérpár (Áldottak mind, kik…) félrecsúszott gyászán keresztül pillantunk be.

Vissza-visszatérő toposz az oktatáshoz és a tanuláshoz fűződő viszony: a szereplők gyakran maguk is egyetemi oktatók, tanult emberek, vagy éppen önmagukat egy életen át képezni vágyó, a tudást minden másnak alárendelő magányos alakok, akik emiatt képtelenek az érzelmeik kifejezésére. Vagy épp a másik véglet képviselői: akik „[…] súlyos hallgatásba merültek, mivel soha senki nem tanította meg nekik, hogyan lehet szavakkal kifejezni a mindennapi létszükségleteknél kicsit is bonyolultabb dolgokat.” (Áldottak mind, kik..)

A mindent átszövő magány, legyen az önként vállalt vagy éppen sorshozta, és abból történő akaratlan-váratlan kitörés olykor már-már tündérmesei fordulatokkal oldódik fel, melyet Ulickaja jellemzően higgadt, olykor mégis érzelmi kitörésekkel tarkított elbeszélői stílusa varázsol emberivé – és rendkívül olvasmányossá.

A második nagy szerkezeti egység, A lélek testéről több, a klasszikus novellastruktúrát követő rövidebb elbeszélésből áll, melyekben a halálhoz vezető út transzcendentális pillanatai a mágikus realizmus határát súrolják. Ezekben a szövegekben a túlvilágba nem pusztán teste elhagyásával, hanem valódi átlényegüléssel jut el az ember: a lélek különleges metamorfózisa a szemünk láttára bontakozik ki. Ahogy az elhagyott feleség “észrevette, hogy a lakásban sűrűsödik a levegő, megtelik a magányos boldogság erős, boldogságos zamatával”, majd átlép abba a világba, melybe rendeltetett (Aqua Allegoria); ahogy a különc fotóstehetség utat talál a saját fényképébe (Ember, hegyi tájban); ahogy a tudás maga lesz a megváltás egy hosszú, tartalmas élet végén (Szerpentin).

A szeretet különös kifejeződési formái a bonyolult kapcsolatokban is megjelennek: „Ha megkérdezték volna tőlük, szeretik-e egymást, mindketten elcsodálkoztak volna. […] megtanították a túlélésre, de szeretetre nem és ő sem tudta rá megtanítani a fiát.” (Ember, hegyi tájban).

A novellák között megbújik egy-egy kakukktojás, suta lezárású, erejében gyengébb írás (pl. Vava), esetenként túltolt vagy aránytalan mértékű misztikummal, ennek ellenére az elbeszélések, játszódjanak akár a hatvanas vagy éppen a nyolcvanas években, élnek, visznek magukkal, tele vannak önmagukban is szép mondatokkal. A kötet szívszorító olvasmány: felemel és fenn is tart.

Fordította: Morcsányi Géza. A verseket fordította: Kántor Péter. Magvető, 2020, 152 oldal, 2999 Ft

Borítókép: Wikipedia

Neked ajánljuk