Esterházy Péter: Az ok
Meg akartam mászni a hegyet. Leült a küszöbre, hátát az ajtónak támasztotta; U alakba görbülve fűzte a cipőjét. Arra gondoltam: mindenképpen eljutok a szikláig. A hegytetőn ugyanis egy óriás-göcsörtös-jegesmedve szikla terpeszkedett. A küszöb kemény volt, s jócskán szálkás, nem sokat mocoroghatott. Aztán bármelyik pillanatban nyílhatott az ajtó is. A fűzővéget már másodszor nyálazta és hegyezte nyelvével girhesre. Arra gondoltam: tevével megyek. (Sokáig keresgéltem az alkalmas tűfokot.) Úgy terveztem, hogy – természetesen –, fölcserélem a „járt utat a járatlannal”. Már két lyukon sikeresen túljutott. Egyébként bakancs volt: száradt pofájú, ráncos bőrű. Arra gondoltam: szökdécselek. Féllábon ugrálok szakadék fölött; és arra: röpülök. A meggyötört fűzővég újra rojtosodott, pikáns gyorsasággal osztódott. Dühösen köpött egyet. Útközben fütyülni szándékoztam. Arra gondoltam: mindenkit öreganyámnak szólítok. Talán a nyál változott meg. Talán a nyelve. Esetleg a lyukak, a fűző, az ujjvégek (körömmel együtt): a madzag magától bukdácsolt át a ráncok-lyukak között. Ugye mondtam, kishitűek, hogy még ma a sziklára simítom magam! És szétnézek könnyek nélkül, csak a szél fújja hajamat szemembe! No akkor a cipőfűző elszakadt. Ülve maradt, U alakba görbülve.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
