Június 4-én elhunyt Horváth Péter. A hír megjelent a megfelelő fórumokon, egy-egy gazdasági oldalon, és néhány irodalmi-könyves magazinban. A mecénások haláláról úgy tűnik, nem szokás úgy megemlékezni, mint az írókéról, pedig hát volna mit mondani talán. Ha jól olvasom, valamiféle „kontrollingpápa” volt ő, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy ez mit jelent. A szűkszavú nekrológok szerint 1937-ben született Sopronban. 1956. november 9-én a zöld határon hagyta el Magyarországot. Németországba ment, 1962-ben az Aacheni Egyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett, majd 1965-ben Münchenben végzett mérnök-közgazdászként. Tanársegéd lett az egyetemen, fokozatosan emelkedett a tudományos ranglétrán, 1973-ban habilitált. 1975-ben a Darmstadti Egyetemen lett professzor. 1981-ben a Stuttgarti Egyetem kontrolling tanszékének vezetőjévé nevezték ki. Ugyanebben az évben megalapította stratégiai és menedzsment tanácsadó cégét. A Budapesti Corvinus Egyetem, a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem és a németországi European Business School díszdoktora, több száz cikk és számos szakkönyv szerzője. 2001-ben stuttgarti székhellyel alapítványt hozott létre a magyar-német kulturális, tudományos és menedzsment-kapcsolatok fejlesztésére. Ilyen irányú erőfeszítéseit 2006-ban „Pro Cultura Hungarica” kitüntetéssel ismerte el a magyar állam. Milyen kevés sorba belefér egy egész élet.
Én magam egyetlen alkalommal találkoztam vele, akkor is csak futólag, egy stuttgarti irodalmi est előtt. Amire biztosan emlékszem: nagyon elegáns volt, végtelenül jó modorú, és semmilyen szinten sem akart a saját dicsőségében vagy az én hálámban sütkérezni. Mintha egy másik világból, egy másik civilizációból érkezett volna, és talán tényleg így is volt. Egy olyan háborús generáció képviselője volt ő, amelyiknek nagyon sokat kellett küzdenie, borzasztóan nehéz körülmények között, és éppen ezért, mai ésszel szinte felfoghatatlan munkamorállal és erkölcsi tartással álltak ellen a kihívásoknak javarészt. Ez a generáció éppen most tűnik el.
Arról csak nagyon halvány fogalmam van, hogy üzletemberi-közgazdászi életműve milyen jelentőségű, hiszen, mint mondtam, nem csak, hogy nem értek hozzá, de nagyrészt fel sem fogom ennek körülményeit, részleteit meg pláne nem. Arról ugyanakkor meggyőződhettem, hogy mecénásként mit hozott létre, hiszen én is (ráadásul első alkalommal) részesültem a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjban.
Akkor jött ez az ösztöndíj a fiatal magyar irodalomnak, amikor a legnagyobb szükség volt rá, amikor az állami irodalomtámogatás kezdett vállalhatatlan és átláthatatlan lenni. Azóta is az, sőt, egyre inkább annak tűnik, még ha sokan – kényszerből, nemtörődömségből, cinikusságból vagy merő lelkesedésből – vállalják is, amit ilyenkor vállalni kell.
Ha jól tudom, a stuttgarti magyar intézet igazgatói munkája vége felé járó Keresztury Tibor javaslatára indította el a 35 évnél fiatalabb hazai szerzőknek szánt magánösztöndíját Horváth Péter 2013-ban. Az évente egy főnek kiosztott ösztöndíj összege nettó 6000 euró. Iszonyú sok pénz magyar viszonylatok között, tehát nem vicc, hogy – amint a kiírásban szerepel – „egy évnyi nyugodt munkakörülmények biztosítása” a célja. Ráadásul egy-egy német alkotóházi hónap is jár vele, ami szintén felbecsülhetetlen érték. Akkoriban más forrás ezt nem tudta nyújtani, és ma sem igen akad olyan, amelyiket ennyire szívesen elfogadná az ember. Pláne, hogy a zsűri is milyen nevekből állt, illetve áll (Keresztury, Esterházy, Parti Nagy, Szilasi). A döntésekkel – mint mindig – lehetett vitatkozni és nem vitatkozni, vérmérseklettől és esztétikai „mindset”-től függően. A mecenatúra jelentőségéről vita nem lehetett.
A kezdetek óta kilencen kapták meg, idén lett volna, és talán lesz is a tizedik alkalommal kiosztva az ösztöndíj. Mán-Várhegyi Réka, Áfra János, Bencsik Orsolya, Závada Péter, Simon Márton, Harag Anita, Bartók Imre, Kormányos Ákos. Aki ismeri a fiatalabb magyar irodalmat, tudhatja, hogy milyen művek készültek el a Horváth Péter Ösztöndíj támogatásából, és így azt is fel tudja mérni, hogy milyen jelentősége volt egy ember nagylelkűségének. Hosszú évek óta szó van arról, hogyan kellene az alkotói pályáknak leválniuk az állami felületekről, és megtalálni azokat a független forrásokat, amelyek az alkotói szabadságot (és szabadságérzést) is garantálni tudják. Ez a folyamat természetesen nem mehet végbe egyik napról a másikra, apró, vagy nem is olyan apró lépések kellenek hozzá. Ez az ösztöndíj egy kifejezetten jelentős lépés volt ebbe a vágyott irányba.
Horváth Péter idén februárban ünnepelte 85. születésnapját, volt róla szó, hogy ebből az alkalomból szerveződik valamiféle köszöntés az egykori és mai ösztöndíjasok bevonásával is – erre azonban már nem kerülhetett sor. A mecénások haláláról úgy tűnik, nem szokás megemlékezni, de ezzel a szokással érdemes lenne mihamarabb szakítani.
