Narancs.hu: A legtöbb európai országgal szemben Svédország nem a bezárkózás útját követi a koronavírus-járvány kezelésekor. Beszélgetésünk idején még nyitva vannak az óvodák, a bárok, éttermek.
Daniel Gustafsson: Egy hosszabb ideig kint élő magyar ismerősöm szerint mi svédek kissé sótlanok vagyok. Talán éppen ez segít most. Svédország sokáig jóléti állam volt, ahol a társadalmi bizalom kulcskérdésnek számított, és bár a helyzet az utóbbi években sokat változott, a svédekben még mindig van egy fajta bizalom a hatalom iránt, betartják azt, amit kérnek tőlük, talán éppen emiatt nincs szükség olyan kényszerintézkedésekre, mint máshol. Az óvodák, iskolák elsősorban azért vannak nyitva, mert ha bezárnák őket, olyan kulcsszereplőknek is otthon kellene maradniuk, akikre most aktív szükség van, és hiányuk nagyobb veszélyt jelentene, mint a fertőzés maga.
A hatóságok az emberek egyéni felelősségérzetével számolnak, és ez egyelőre működni látszik. Svédország egyfajta neoliberális kísérletté vált, ennek jegyében kórházak, iskolák, gyógyszertárak kerültek magánkézbe, és ugyan az egészségügy területén kívülről minden modernnek és makulátlannak tűnik, a gazdasági szempontok sok mindent felülírnak. A mostani helyzetben pedig a munkaerőhiány is nagy kihívást jelenthet.
Narancs.hu: A koronavírus mennyire hat a kulturális életre?
DG: A járvány itt is az elsők között érintette ezt a szektort. A könyvesboltok ugyan még nyitva tartanak, de többnyire üresek. A színházak, mozik többsége bezárt, de nem a tiltás miatt, mert elvileg ötven néző alatt még üzemelhetnének, de az emberek inkább otthon maradnak. Rövidtávú mentőcsomag már van: a kulturális minisztérium elkülönített ötvenmillió eurót a szektor támogatására. Magam is csodálkoztam a kormány bőkezűségén.
| ||
Narancs.hu: A nemrégiben elfogadott magyar felhatalmazási törvénnyal kapcsolatban a svéd PEN vezetője, Jesper Bengtsson is közzé is tett egy nyilatkozatot a magyarországi helyzettel kapcsolatban.
DG: Viszonylag nagy az érdeklődés a magyarországi folyamatok iránt. 1956-ban rengeteg magyar emigrált Svédországba, több svéd-magyar család alapult, fontos magyar írók érhetők el svéd nyelven. De a mélyebb történelmi ismeretek mégis hiányoznak, talán ezért gondolhatták a svédek, hogy ’89 után egyenesbe jött Magyarország. Így amikor tíz évvel ezelőtt hirtelen kiderült számukra, hogy az ország egy illiberális demokráciához, vagyis egyfajta diktatúrához kezdett közelíteni, az sokként ért minket. Persze akadtak, akik lelkesen üdvözölték a magyar politika útját: Ráadásul vannak olyanok, akiknek, a Svéd Demokraták nevű, szélsőjobboldali pártnak egyenesen a 2010 utáni Magyarországa a példakép. Programjuk és retorikájuk nagyon hasonlít a Fideszére. És ma nagyjából a szavazók 20 százaléka támogatja őket.
Narancs.hu: Korábban pedig az új Nemzeti Alaptanterv híre is felháborodást keltett Svédországban. Úgy tűnik, mintha az, amit kultúrkampfnak hívunk idehaza, kétezer kilométerrel északabbra is visszhangot verne, Jesper Bengtsson példéul az EU szigorúbb fellépését sürgeti a magyar kormány ellen.
DG: A magyar helyzet többször téma a svéd médiában, a Svéd PEN is figyelemmel kíséri az elmúlt tíz év tendenciáit. A legnagyobb aggodalom számunkra az, hogy egy nemrég még demokratikus és plurális európai országban ilyen rövid idő alatt le lehet építeni a szabad kultúrát, szólásszabadságot, társadalmi szolidaritást. Van egyfajta érzékenység a svéd kulturális életben Magyarország iránt, de mélységeiben és részleteiben kevesen tudják, mi is történik itt.
Egy szűk értelmiségi elit ismeri a magyar művészeket, Tarr Béla, Ligeti György, Kurtág György, Szabó István vagy legutóbb Nemes Jeles László neve fogalom. A magyar írókat is érdeklődés és tisztelet övezi. Műfordítóként számomra meglepő, mennyire jó kritikát és figyelmet kaptak Krasznahorkai László művei. Nemrég megjelent Az utolsó farkas című hosszú novellája a fordításomban, és most minden kritikalistán szerepel. Szabó Magdának is van egy kis reneszánsza, csakúgy, mint Szerb Antalnak.
Narancs.hu: Miért kezdtél el magyar irodalommal foglalkozni?
DG: A volt feleségem svéd-magyar családból származik, és tökéletesen beszél magyarul. Együtt kezdtünk Magyarországra járni a ’90-es években, a rokonságának egy része Tolna megyében élt. Ezeken a látogatásokon ébredt fel bennem az érdeklődés a magyar kultúra és nyelv iránt is. Az egyetemen színháztörténetet és világirodalmat tanultam az egyetemen Svédországban, és már akkor megfogtak a magyar szerzők. Ami fordításban elérhető volt, azt elolvastam, de egyre inkább éreztem, hogy muszáj a nyelvet is megtanulnom rendesen. Ez tényleg nagy kihívás volt, és még mindig az, hihetetlenül nehéz nyelv a magyar. Az első fordításom 2009-ben A nyugalom volt Bartis Attilától. Azután egyik munka hozta a másikat.
Narancs.hu: Nemrég azt nyilatkozta a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, hogy vannak a magyar szerzők között „exportírók”, akik a nemzeti hagyomány ellenében alkotnak, így ezeket nem is kellene támogatnia az államnak. Műfordítóként mit tudsz kezdeni egy ilyen kijelentéssel?
DG: Ez elég nagy hülyeségnek tűnik. Mégis mik lennének ezek az export-témák? Egy irodalmi mű értékét elsősorban a témák univerzális jellege illetve a szöveg nívója határozza meg. Az irodalmi világpiacnak megvannak persze az aktuális trendjei, gondoljunk csak az utóbbi évek “exportcikkére”, a skandináv krimire.
| ||
Mi volt a titok? Hogy – legalábbis eleinte – a művek tudtak mutatni valamit, ami a zsánertől addig idegennek tűnt: a szociális érzékenységet. Akiket most „exportíróknak” nevezhetünk, egytől-egyik nívós szerzők, ráadásul nagyon különbözőek is, elég ha Krasznahorkaira és Tóth Krisztinára gondolunk. De ennek a minőségi irodalomnak is szüksége van az állami támogatásra ahhoz, hogy külföldön sikeres lehessen, hiszen a kis nyelvek egyre nehezebb helyzetben vannak az angolszász irodalom dominanciájával szemben. Ha valamiféle ideológiai tartalom alapján próbálnánk „exportálni”, akkor óriási bukásra kellene számítani.
Narancs.hu: Ha jól tudom, a Svéd Demokraták is szeretnének hasonló dolgokat keresztülvinni, mint a mi kultúrharcosaink.
DG: Igen, néhány déli kisváros önkormányzatában többségbe került az SD. A legismertebb példa Sölvesborgé, ahol a polgármester a párt elnökének a felesége. Nyíltan próbálkoznak egy „nemzeti” jellegű politika megvalósításával, főleg a helyi kulturális és oktatási intézményekben. De hála istennek nálunk még működik a törvényi szabályozás. Azért nem sikerült az SD-nek kidobni a nem svéd nyelvű könyveket a városi könyvtárból, mert a könyvtártörvény kimondja, hogy minden svéd polgárnak joga van az anyanyelvéhez: ahogy a svédeknek, úgy a magyaroknak, irániaknak vagy szíreknek is. Az SD most még csak provokál, de ki tudja, ha tovább erősödnek, annak mi lesz a következménye? A következő választás 2021-ben lesz, és az sem kizárt, hogy ők lesznek a legnagyobb párt. És ha így alakul, kiterjedtebb nacionalista politikával kell majd nekünk is szembesülnünk.
Narancs.hu: A nemzeti kultúra remek propagandatémát, a befogadó ország imázsa ellenében. Támogatottságuk okán lehet, hogy a nyitott társadalom elképzelését is újra kellene gondolni.
DG: Igen, sajnos így van. Az SD hasonlóképpen befolyásolja a svéd belpolitikát, különösen a migráció kérdésében, mint húsz évvel ezelőtt a Dán Néppárt Dániában. A hagyományos pártok még mindig elzárkóznak az SD-vel való együttműködéstől, de a nyitott társadalom gondolata, ami érinthetetlen alapelv volt, amióta csak emlékezni tudok, rengeteg svéd számára megkérdőjelezhetővé vált – nagyon rövid idő alatt. A folyamat, melyben a nemzeti identitáspolitika érdekesebb, mint mondjuk az egészségügy nem helyi sajátosság, egy világpolitikai trend része. Ezt képviseli Trump és Putyin, Orbán és Kaczynski, Janša, Johnson, Le Pen, Salvini, illetve nálunk Åkesson.
Csak remélni tudom, hogy a koronahelyzet Svédországban növeli a szolidaritás érzését, felmutatja, milyen fontos érték a bizalom polgárok között. Hiszen a járvány igazi hősei a kórházi alkalmazottak, akiknek sokszor bevándorló hátterük van.
Narancs.hu: A társadalmi kérdések felbukkannak tavaly megjelent első regényedben, az Odenplanban is, a könyvnek nagyon jó kritikai visszhangja van.
DG: A könyvem valóban társadalmi kérdéseket feszeget. Stockholm egy kis szegletén játszódik a cselekmény, az Odenplanon, azaz az Oden tér körül. A felszínen egy megzavarodott apáról szól a történet, az ő egy napját látjuk, amikor a válás után megpróbál újra mindenféle módon közel kerülni a fiához. Érdekes volt részletesen megvizsgálni a sok társadalmi réteget, amely párhuzamosan létezik egy városban. De bizonyos szálak Magyarországhoz is elvezetnek, és több kritikában is felmerült, hogy a nyelvre, melyet a regényben használok, erős hatással volt a közép-európai irodalom. Ahogy a svédek maguk, talán a svéd irodalom nyelve is kicsit sótlan. De talán a fordítói munka úgy működik, mint egyfajta nyelvi vírus, és akkor én, mint vírushordozó átviszek valamit a szövegekbe is.
