rés a présen: Jó pár éve a lengyel fantasy fordítójaként ismertünk meg. Maradt a szerelem?
Kellermann Viktória: Mielőtt tizenöt évesen belemélyedtem volna a beatirodalomba meg a kortársakba, olvastam Tolkient és Pratchettet, aztán egyetemistaként Gaimant és George R.R. Martint, de megmaradtam néhány nagynál. Foglalkoztattak a lények és mítoszok, fantasyre inkább az öcsém szobájából emlékszem. Sejthették, hogy nyitott vagyok a műfajra, mert amikor a kiadó rászánta magát, hogy kiadja Andrzej Sapkowski Vajákját, kezdőként is elfogadtak. Megtetszett a szöveg humora, a feminizmusommal is összeférő világa, a hús-vér szereplők. Ezért is tartottam ki amellett, hogy azért, mert nem klasszikus szépirodalom, még nem engedek a fordítás színvonalából. Lengyelországban komoly rajongótábora van a fantasztikus irodalmuknak, a többnapos fesztiváloktól a kutatóintézetekig mindenhol megtalálta a helyét. Jó látni, hogy olyan kultszerzőit, mint Lem, Sapkowski vagy Jacek Dukaj itthon is olvassák. Ha szerelemről az öt kötet utáni fordítói visszalépésem óta nem is beszélhetünk, mindig büszke leszek erre a sorozatra.
rap: Emiatt fogtál bele a műfordításba?
KV: Pálfalvi Lajos rántott be a Pázmány lengyel szakán – negyedéves koromban, az első kinti ösztöndíjak után adott két fordítást a Nagyvilágba. Csak egy negyvenéves turistaszótáram volt, az albérletbe be sem volt kötve az internet. Engem a naplóíráson és az angol szakszövegfordításon kívül a filozófia szak készített fel a pályára; alapjaiban változtatta meg a szövegekhez és a szavakhoz fűződő viszonyomat. A lengyel menekülőszak lett, aztán az első Krakkóban töltött fél év után szerettem bele. Egyébként gyerekkorom óta foglalkoztatott, hogy lengyel volt a dédnagymamám, de mégsem beszél senki lengyelül a családból.
rap: A műfordító mindig a háttérben van, ez nem zavart sosem?
KV: Annál, hogy az olvasó számára többnyire láthatatlanok vagyunk, egyelőre sokkal jobban zavar, ha a szakmában kezelnek alkotó helyett időnként szolgáltatásként minket. Szerencsére a Vajákkal azt is megtapasztaltam, hogy milyen, amikor felfigyelnek a fordításomra, és hétköznapi olvasókat elméleti vitákra ösztönöz. A legjobban azokat az írótábori projekteket szerettem, ahol egy-egy lengyel és magyar szerzővel együtt dolgoztunk, három egyformán vétójoggal rendelkező alkotóként, és a kész fordításokat is így jelentettük meg. Csak rövid távon működőképes, de eszményi képlet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
