Ám emellett sok-sok kétséggel, félelemmel, esendőséggel és odafigyeléssel is. Olyan líra ez, amelyben a társadalmi és magánéleti szerep, illetve a költői megszólalás igénye szerencsésen megtermékenyíti egymást. „Kibélelt, páncélos élet”, mondja egy helyen a költő, „ha rossz benne lenni: / fenntartható egyensúlyai rosszak”. És hát nem mindig jó benne lenni, de annyira nem is rossz, hogy végképp ki akarna mászni belőle az ember. Erről a mégis benne maradásról szólnak Székely Szabolcs versei, nagyon finoman, önmagával kritikusan, másokkal együttérzőn, olykor fanyarul, máskor elkeseredetten.
„Alanyi költők, akik házasságban éltek, / és nem a válást tervezitek éppen – miért írtok bármi másról, mint a házasságotokról?” – szól a nem is annyira ironikus kérdés az egyik versben. Magánéleti költészet ez, de ahogy a magánéletbe, ebbe is rengeteg minden belefér. Például bibliai párhuzamok is, profán, de szeretetteli apa-fiú viszonyként elemezve Jézus és József, Jézus és az Isten kapcsolatát: „az apám, aki a gerendákkal dolgozik / például nem épített háztetőket ha rám vigyázott / nem a gép előtt ült és nem ült a tévé előtt / velem volt amikor velem volt” (Két apa). Legyen bárki is a másik, apa, anya, feleség, gyerek, isten, a tenger, az ő megszólításuk a tét ezekben a halk szavú, erős lüktetésű versekben, hogy a párbeszéd létrejöhessen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
