„Ezt a tisztaságot szerettem volna átadni”

  • Fizetett tartalom
  • 2021.06.11 18:03

Sorköz

Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című könyve minden bizonnyal az első ifjúsági regény az 1956-os forradalomról. Miért pont ‘56? Hogyan lehet a Covid miatti bezártság alatt kutatni, milyen forrásokra támaszkodott a szerző és mik azok az apró részletek, amik nélkül nem lenne teljes a regény? A szerzővel Veiszer Alinda beszélgetett a könyv bemutatóján, most ennek szerkesztett változatát osztjuk meg.

Veiszer Alinda: Aki követi gyermekirodalmi pályádat, találkozhatott már veled kisebbeknek szóló mesék kapcsán a Babaróka-kötetekkel, vagy olvashatta a nagyobbaknak szóló Zsálya hercegnő történetét. Ehhez képest egy 1956-os ifjúsági regénnyel jelentkezni elég nagy ugrás. Hogyan lett 1956 a témád?

Kiss Judit Ágnes: Az új regényem az Abszolút Töri regénysorozat része, ami egy időutazással induló történelmiregény-sorozat. Ebben minden kötetet más szerző jegyez. Hetedikes gyerekek (12-13 évesek) jutnak el különböző történelmi korokba. Amikor a Pagony kiadó fölkérte szerzőket erre a sorozatra, nagyon féltem, pont azért, mert felnőtteknek írok, kicsiknek írok, de pont ehhez a kiskamasz korosztályhoz, akiknek az Abszolút Töri könyvek szólnak, kevés kötődésem van. De amikor feltették a kérdést, hogy milyen korszakról írnék szívesen ennek a korosztálynak, rögtön ’56-ot választottam.

VA: Miért pont erre a történelmi eseményre csaptál le?

KJÁ: Mert azt hittem, hogy sokat tudok róla. Amikor tanítani kezdtem, akkor az október 23-i ünnepi műsort egymás után három évben én szerveztem, és az első évben azzal kezdtem a felkészülést, hogy egy szenzációs kiadványt, amiben az összes, a forradalom alatt megjelent napilap ott van fakszimilében, végigolvastam. Nagyon jó műsort lehetett összerakni az évek során. Emiatt úgy éreztem, hogy igazán stabil képem van '56-ról. De amikor elkezdtem írni ezt a regényt, akkor hirtelen zavarba jöttem, és maradtam is az írás során, hiszen igaz, hogy sok mindent tudok 1956-ról, de például hol aludtak a forradalmárok és mennyibe került a villamosjegy? Ezekről semmit sem tudtam.

A történelem megőrzi az események történetét, de hogy hova menekültek a civilek, amikor jöttek a tankok, hogy honnan volt ennivalójuk a forradalmároknak, azt kevésbé.

Rengeteget kellett olvasnom személyes visszaemlékezéseket, hogy valamennyire összeálljon a kép.

VA: Ahogy ha jól tudom, kevésbé dokumentált az is, hogy gyerekek is részt vettek a forradalomban. Mansfeld Péterről mindenki tud, ő 17 éves volt. A te időutazó szereplőid tizenpár évesen kerülnek a harcok közelébe, ez mennyire volt jellemző?

KJÁ: Eléggé behatároltak voltak a forrásaim, azt tudtam olvasni, ami az interneten volt (a regény a koronavírus-járvány alatt született - a szerk.). Fotókat nézegettem 1956-ból, ott láthatóak felső tagozatos korú gyerekek, és a visszaemlékezésekben van szó arról, hogy a gimnazisták már teljes jogú harcosok voltak. Arról is lehetett több helyen olvasni, hogy a kisebbek is ott voltak, csak mást tettek. Például amikor dobálták a Molotov-koktélokat, akkor a kicsi volt az, aki meggyújtotta a gyufát és odatartotta a kanóchoz, hogy elkezdjen égni. A Corvin közben a forradalmárok befogadták az egész kicsiket is, vagy mert a szüleik is ott harcoltak, vagy pedig a gyerekek egész egyszerűen elszöktek otthonról. Sokáig bajban voltam, hogy melyik forrásra támaszkodjak az ellentmondások miatt. Pongrátz Gergelynek a Corvin köz című könyve saját, személyes visszaemlékezéseire épül. Ezt a kötetet történészek inkább fikciósnak, mint valóságosnak tartják, ennek ellenére a regényemben erre a személyes hangra is támaszkodom. Pongrátz Gergellyel korábban személyesen találkoztam is, erősen hatott rám az, ahogy ő meséli 1956 történetét.

 
Kiss Judit Ágnes
Fotó: Szöllősi Mátyás 

VA: Hogyan válogattad ki, hogy kik azok, akik szerepelnek a könyvben?

KJÁ: A Corvin közi történésekről és az ott résztvevő fiatalokról szólnak Gergő bácsi személyes történetei. Ott kaphattak fegyvert a híres “pesti srácok”. Bajusz karakterében például kicsit összemostam a Pongrátz-testvéreket, Ivánkovics is megkerülhetetlen volt (az ‘56-os forradalom jelentős alakja, a Corvin köziek egyik parancsnoka – a szerk.). És a nagy kedvenceim, Falábú Jancsi figurája, aki egy nagyon erőszakos, köztörvényes bűnöző, őt sem lehetett kihagyni. És ott van persze Bizsu és Kócos figurája. Bizsu eredeti neve Dilinkó Gábor, Kócost pedig Szabó Ilonának hívták, 17 éves cigánylány, aki gyermeket várt, és egy hatfős csapatnak volt a parancsnoka. Ő október 28-án, valószínűleg egy ávós lövedéktől halt meg. Bizsu, a társa, sokáig élt még a forradalom után, börtönbe került, és utána festőművész lett belőle. A börtönben nem tudott ecsettel festeni, hanem az ujjait és festékbe mártott rongyokat használt. Sokat olvastam, láttam videófelvételeket is róla. Annyira megszerettem ezt a figurát és a képeit, hogy elkezdtem kutatni utána. Sikerült is vennem egy képet, amit ő festett. Ez most kint van a falamon. Csodálatos érzés, hogy van egy szereplőm, aki közben valódi ember, és ott lóghat a képe a falamon.

VA: Gondolom, szándékos, hogy két fiú és két lány időutazó van, hogy fiúk és lányok is magukénak érezzék a történetet, ahogy ‘56-ban is fiúk és lányok együtt vállaltak szerepet.

KJÁ: Két fiú, két lány, igen. Az olvasáskutatók szerint a lányok inkább hajlandóak fiú hősről olvasni, mint amennyire a fiúk hajlandóak lány hősről. Egy kicsit az én tanári tapasztalatom is alátámasztja ezt.

Korhaz_az_osztalyteremben_borito.indd

 

VA: A regény időutazói közül neked ki a legkedvesebb?

KJÁ: Valószínűleg Sanyi. Nem volt egyszerű dolgom, mivel a sorozat kerettörténetéhez tartoznak ezek a szereplők, több kereszthivatkozással kellett továbbgondolnom a figurákat. Sanyi, a korábbi kötetben (Wéber Anikó: Az ellenállók vezére) stréberként, kiközösítettként, igazán ciki figuraként van jelen. Engem elkezdett foglalkoztatni az, hogy mitől stréber valaki, mit akar ezzel elérni. Emiatt Sanyi figurája mögé odaraktam egy súlyos betegséget, ami miatt egy évvel idősebb is a többieknél, és ami miatt a problémái kicsit mások is, mint az osztálytársainak. Elég sok ilyen gyereket ismertem, aki nagyon súlyos betegség után egyszerűen túl komoly a kortársaihoz, és a többiek csak azt látják belőlük, hogy a felnőttekkel, tanárokkal fújnak egy követ. A forradalom alatt ápolóként segít az osztálytermi kórházban, és a többiek emiatt elkezdik tisztelni. Tehát nem is ő változik annyit, mint inkább a többiek hozzá való viszonya, amint kilép a megszokott iskolai szerepből, ahol csak annyit látnak belőle, hogy stréber.

VA: 1956 története nagyon szerteágazó. Hogyan döntötted el, melyik az a narratíva, amit követni fogsz?

KJÁ: Az iskolában nekem azt tanították, hogy ’56 ellenforradalom volt, a szüleim közben pedig elmondták, hogy nem, igazi forradalom volt, csak legyünk szívesek, és ezt ne emlegessük házon kívül, mert akkor baj lesz. Apa 13 éves volt, Miskolcon élt, anya 12 éves volt és Budapesten. A forradalom tisztasága mindkettőjüknek alapélménye volt. A 12 éves anyukámnak nem volt sok élménye ’56-ról, de azt elmesélte, hogy elmentek egy cukrászda előtt, aminek be volt törve a kirakata, és ott volt egy dobostorta, amiből hiányzott egy szelet, és valaki odatette az árát, 5 forint 60 fillért. A személyes élmények, emlékek után mentem, és ebből a tisztaságból szerettem volna valamit átadni, egy családi történeten keresztül. Ezért is került a fókusz a dédnagyapa megkeresésére.

Neked ajánljuk