Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2010. szeptember 23-i számában jelent meg.
A Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnevezésű szervezet egyik vezetőjeként és az Irodalmi Újság szerkesztőjeként betöltött szerepe miatt Faludy György az 1956-ot követő néhány évben az elsődleges célpontok közé számított az emigráns irodalmárok között. Noha személyi dossziéját csak 1960 januárjában nyitották meg, már 1957 eleje óta gyűjtöttek adatokat a költőről, aki „rendkívül ellenséges propagandatevékenységet fejt ki” a népköztársaság ellen, „fanatikus ellensége népi demokráciánknak és a Szovjetuniónak”. Ráadásul leveleket ír egyes hazai íróknak, s ezzel – a dosszié felállításáról szóló határozat szerint – igyekszik megfélemlíteni őket, így "gátolva a kulturális életünk fejlődését és kibontakozását”.
1957 februárjában róla, márciusban a feleségéről, Szegő Zsuzsáról készült környezettanulmány. Házfelügyelőjük – a házfelügyelők kihagyhatatlan információs forrásnak számítottak a környezettanulmány műfajában, mellettük többnyire találtak megbízható párttag lakó- vagy munkatársakat is – elmondta, hogy Faludy, aki recski rabévei alatt „teljesen megőszült", az októberi események alatt Visegrádon tartózkodott.
A „Meszlényi” fedőnevű ügynök már 1956 decemberében hírt adott Faludy disszidálásáról. Azzal az ötlettel is előállt, hogy lejáratása érdekében „ma is ki lehetne hangsúlyozni” a Prohászka-szobor ledöntésének ügyét, ami a háború után hírhedtté tette Faludy nevét. Vagy hogy állítólag „pornográf versei is voltak”, bár az ügynök ilyet éppen nem olvasott tőle. Esetleg azzal, hogy „nőügyei igen zavarosak voltak”.
Miként saját írásaiban, úgy a róla szóló jelentésekben sem volt tabu Faludy György nemi élete. A „Költő” fedőnevű ügynök jelentésébe foglalt egy Tangerben hallott híresztelést, „miszerint Faludy homoszexuális”. A „Bőrös” fedőnevű ügynök elmondta, hogy tudomása szerint „Faludy biszexuális volt. Afrikában volt egy Omár nevű fiúja. Abba annyira szerelmes volt, hogy verset is írt róla (Arab mezőkön), de több versében is szerepel.” (Az említett Faludy-vers pontos címe: Arab mezőn - ebben nincs néven nevezve, de az Ének Amár szépségéről címűben és a Pokolbeli víg napjaimban egyaránt Amárnak hívta marokkói férfi szerelmét.)
„Nem állt szobor többé a csizmában”
„Költő”, aki régi ismerőse lévén meg-meglátogatta emigrációjában Faludy Györgyöt, 1960 májusában részletesen elmesélte Borók Kálmán főhadnagynak barátságuk 1940-re visszanyúló történetét, amikor a németek által megszállt Franciaországból menekülve mindketten, külön-külön Marokkóban kötöttek ki, s ott véletlenül összeismerkedtek. Útjuk többször keresztezte egymást, leveleket váltottak, előfordult, hogy összeköttetései révén Faludy segített neki kijutnia a fogságból, és elrejtőznie. Azután Faludy Amerikába hajózott, s csak a háború után tért haza - ekkor felújították kapcsolatukat. 1956 októberében mindketten az írószövetség visegrádi alkotóházában voltak, huszonharmadikán „este 10 óra tájban telefonon felhívott bennünket Szegő Zsuzsa, Faludy felesége, és szinte helyszíni közvetítést adott Fedor Ágnesék lakásából, akik a Dózsa György úton laktak, a Sztálin-szobor ledöntéséről”. (Fedor Ágnes újság- és mesekönyvíró Szegő Zsuzsa barátnője volt.) Disszidálásakor Faludy hívta „Költőt”, menjen velük, de ő maradt. Legközelebb 1958 márciusában, Párizsban találkoztak, Faludy Londonból, „Költő” – akinek műfordítóként a spanyol volt a fő nyelve – Madridból érkezett ide.
„Költő” 1960. szeptemberi angliai útibeszámolójából egyértelműen kiderül, hogy e fedőnév a Hispánia, Hispánia... című versantológia egyik fordítóját, András Lászlót takarta. „Költő” 1960 májusában Faludy György lírikusi pályájáról, fasizmust és kommunizmust egyaránt elítélő, sokáig a szociáldemokráciához húzó, polgári indíttatású politikai irányultságáról is beszélt Borók főhadnagynak. Borók tartotta „Bőröst” is, aki az év júniusában referált neki Faludyról. „Bőrös” az 1957 márciusában, 28 éves korában presszió alkalmazásával írói vonalra beszervezett költő, Timár György, a Magyar PEN Club 1960-81 közötti titkára volt. Később „Török Gyula” fedőnéven, titkos munkatársként foglalkoztatták. Faludy irodalmi működéséből azt emelte ki, hogy fordításaiban „szinte példátlan” szabadossággal, „nagyon sok műértő megbotránkoztatására” bánt el Villon, Heine és Kästner műveivel. Az írószövetségben 1956-ban kifejtett politikai álláspontját így idézte fel: „Szerinte a legtökéletesebb emberi szabadságot egyedül a polgári társadalom képes biztosítani Magyarországon, és ezt kell megvalósítani.”
„Hosszú távon, mondjad, miben reménykedsz?”
Faludy György itthoni ismeretségi körének felmérésekor a „Keszthelyi Pál” fedőnevű ügynök, azaz Máté Iván szocdem újságíró jelentette, hogy Faludy legjobb barátja egykor Rónai Mihály András volt, aki „félhivatalos megbízással” Londonban járván találkozott is vele, s erről azt mesélte neki, hogy „Faludy a legelkeseredettebb ellenségünk”, jól össze is vesztek.
Rónai Mihály András költő és esszéista ezekről a félhivatalos útjairól levelekben számolt be a Külügyminisztérium Tájékoztatási Főosztályán dolgozó Gyáros Lászlónak és az MSZMP Külügyi Osztályát vezető Szilágyi Dezsőnek. Beszámolói az állambiztonsági szolgálat emigrációval foglalkozó részlegéhez is elkerültek, ami e szervezetek szoros együttműködését mutatja. Vajon tudta ezt Rónai Mihály András? Erre csak ő adhatna választ, ha élne. Az általa és róla írott papírok ismeretében megkockáztatható: minimum sejthette – akadt dolga épp elég a hatóságokkal élete során, hogy kiismerje őket. Hol megalázták, hol megbecsülték és használták képességeit - aminek előfeltétele az volt, hogy róla is gyűjtöttek adatokat.
„Eleinte fájdalmas volt, szinte égetett, azóta kihűlt” - írta 1958 januári beszámolójában Rónai. Faludy átjött hozzá Londonból Párizsba: „reggel kilenctől délután háromig ordítoztunk egymással – fájdalom, minden eredmény nélkül”. Változatlanul kiváló költőnek, de „politikai judíciumát” elvesztett, „tragikus alaknak” és oly megveszekedetten ellenségesnek – épp ezért veszélytelennek is – találta Faludyt, hogy még azt is elképzelhetőnek tartotta, átlendül a másik végletbe, mihelyt észreveszi: „ebben az állapotában cserben fogja hagyogatni az ihlet, s nem tud többé szép verseket írni”.
Amikor legközelebb, 1958 májusában Bölöni Györggyel együtt Rónai Londonban tárgyalt a Nemzetközi PEN Club vezetőivel, fölkereste ott élő régi írótársait, így Faludyt is. Úgy találta, egykori jó barátja és párizsi emigrációs társa elvakult, indulati politikát űz:
„Találkozásunk egyébként a szeptemberi párizsi ordítozásunk folytatásaként indult, sőt még fokozódott is. A hazai eseményekkel kapcsolatos vitánk elején máris, tíz percen belül elérkeztünk odáig, hogy ő háromszor egymás után hadarta felém, hogy 'hazudsz, hazudsz, hazudsz', mire én nyomban azt helyeztem kilátásba, hogy 'szájon váglak'. Ez egyébként üdvösnek bizonyult, mert ezek után felpattantunk, kifizettük a cechhet, és kirohantunk az utcára, ahol aztán - egy megszelídült Faludyval sétáltam tovább. Próbáltunk egymás lelkére beszélni – hiába (...)
A baj csak az, hogy Londonban 'Irodalmi Újság' van, s hogy ezt az újságot ez az őrült szerkeszti. A londoni 'Irodalmi Újság'-gal pedig - bármily kétségbeejtő olvasmány is - még jódarabig számolnunk kell, a szerepe nem negligálható; a disszidens sajtó többi terméke szóba se jöhet mellette, s a mögötte álló erők ezt fogják fenntartani legtovább mint a nyugati magyar nyelvű sajtónak (a 'Látóhatár'-ról nem szólva, mert az folyóirat) legfontosabb orgánumát, mely ma a kitódult magyar értelmiség, sőt nemcsak értelmiség legigényesebb rétegeinek, legfőként pedig, fájdalom, a sokezernyi diákságnak úgyszólván egyetlen magyar nyelvű szellemi táplálékát, a hazai lapok híján a magyar kultúrával való egyetlen állandó, bár cigányútra ment kapcsolatát jelenti. Amíg ez mással, hazaival nem pótolható (márpedig ez korántsem napok kérdése), s ha nem akarjuk, hogy ez a sokezres ifjú tömeg veszendőbe menjen, valamit ki kell találnunk. Nem azt persze, hogy az 'Irodalmi Újságot' beszüntessük, hisz' ez lehetőségeinken kívül esik, a többi disszidens lap pedig, mondom, csupa szemét. (...)”
Rónai Mihály András nemcsak az emigráns írók szívére és eszére próbált hatni, hanem a politikai döntés-előkészítőket is igyekezett befolyásolni. Az irodalmi emigráns elit semlegesítésének általa fölvetett gondolata megjelenik titkosszolgálati dokumentumokban is, amikor azt tervezgetik, hogy beépülés útján megváltoztatják egyes emigráns fórumok irányultságát, vagy hogy egyes személyiségek hazacsábításával megzavarják az emigráns közéletet. Nem tudni, hogy eme elképzelésekben konkrétan szerepet játszottak-e a Rónai által írottak, de tény, hogy beszámolóit ismerték a titkosszolgálatnál is.
„Hogy szabadon írhassak és agyon se üssenek”
Nem sokkal azután, hogy Rónai Mihály András az Élet és Irodalmat szerkesztő Bölöni Györggyel együtt a magyar helyzet konszolidálódását próbálta eladni a londoni PEN-nek, Budapesten kivégezték Nagy Imrét és társait. Az emigrációt is sokkoló hír hatása alatt Faludy György levelet írt Rónainak. Az Irodalmi Újság fejléces papírján mondta el neki, hogy nemmel voksolt, amikor arról szavaztak, szóba álljanak-e vele és Bölönivel, de az igenek nyertek - hátha legalább fikarcnyit segíthetnek a bebörtönzött írókon. Aztán jött a kivégzés, és Faludy igazolva látta, hogy helyesen döntött, amikor otthagyta Magyarországot, „mert ötvenéves fejjel a bolsevizmusról immár semmiféle hazug illúzióm nincsen. Különösen annak fejlődéséről nincsen.” Emlékeztette: minden árulás közt a "leggyalázatosabb" az írástudók árulása (amivel a Rónai által magyarra fordított Julien Benda-könyvre utalt), s mérlegkészítésre biztatta: belülről, önmaga számoljon le saját magával. Keserű sorait végleges szakításnak szánta: „Ez az utolsó levelem.” Faludy szerint „többé nem lehet átírni vagy átbeszélni” a válaszfalon, melyet Nagy Imréék kivégzése húzott kettőjük közé, sőt „találkozásról sem lehet szó többé, sem a síron innen, sem azon túl – a magyar irodalomtörténetben avagy a Kerepesi temetőben. Vagy a Te neved lesz ott, vagy az enyém. De a kettő együtt nem szerepelhet. (...) Fejezzük be a dolgot.”
Következetes volt. Önéletrajzi köteteiben - noha bő terjedelmet szentelt azoknak az időszakoknak, amikor Budapesten és Párizsban összekötötte őket a barátság - nem írta le Rónai Mihály András nevét. Rónai viszont nem hagyta ki Faludyét, ha a téma – például Cs. Szabó László halála – úgy kívánta, hogy az emigráns irodalmárok sorában, Ignotus és Pálóczi mellett ő is megemlíttessék.
„Az ünnepléstől még kábult vagyok”
Faludy György befolyása 1962-től csökkent az emigráció köreiben: már nem ő szerkesztette az Irodalmi Újságot, s felesége súlyosbodó betegsége miatt ereje se maradt a közéletre. 1963 októberében a londoni referatúra az emigráns Népszava nyomán jelentette: Szegő Zsuzsa meghalt. Jóllehet ebből alig látszik valami, 1964 januárjában Virág Ferenc őrnagy azt írta Faludy dossziéjába, hogy „ellenséges magatartását újabb hálózati jelentések bizonyítják”.
1966 januárjában hazai forrásból nyert információ ment Budapestről Londonba: Faludy Máltán él, sőt állítólag a máltai állampolgárságot is felvette. Viszont nem aktivizálta magát az emigráns politikai életben, ezért 1966 májusában lezárták és irattárba helyezték a személyére nyitott kutatódossziét - korábbi ellenséges tevékenységére tekintettel azonban beutazási tiltólistán tartották.
Ott is maradt még két évtizeden át. 1985 szeptemberében Szabó János őrnagy bejegyzése szerint a Kanadában élő Faludy György „egészségi állapota és idős kora miatt emigráns szereplését lényegesen csökkentette. Ellenséges tevékenységét bizonyító adataink nincsenek.” Egy másik, dátum nélküli feljegyzés szerint „az ellenséges emigráns sajtó időnként közöl tőle egy-egy aktuálisnak vélt ellenséges verset”, azonban a kanadai tévé életrajzi filmjében, melyet 75. születésnapja alkalmából készítettek róla 1985-ben, „mérsékelten nyilatkozott politikai kérdésekről, börtönéveiről”. Egy rendezvényen elmondta az ottawai magyar nagykövetnek, szeretne hazalátogatni, ha kapna vízumot. Ennek akkor már nem volt adminisztratív akadálya: 1985-ben feloldották a rá vonatkozó tilalmat. Úgy kalkuláltak, hogy Faludy beutazása kedvezően hathat a kanadai-magyar emigrációs kapcsolatokra: nemzetközi visszhangot váltana ki, gyengítené az ellenséges emigráció fellépését. Számításba vették ugyanakkor, hogy amennyiben hivatalos részről csak „szolid” fogadtatásban részesülne, ellenzéki írók, költők – ha máshol nem, egy magánlakáson – bizonyára igyekeznének számára fellépési lehetőséget biztosítani.
Faludy György végül csak 1988-ban látogatott haza. Akkor viszont annál nagyobb figyelmet kapott, s nem is csak magánlakáson köszöntötték, hanem az új, alternatív politikai szervezetek rendezvényeinek otthont adó népligeti Jurta Színházban is. Írtak róla a lapok, interjúkat adott - és akadt hálózati személy is, aki előre felkészítette belőle megbízóit. 1988 februárjában „Albert”, azaz Földessy Dénes újságíró jelezte, hogy a Pécsett rendezendő Magyar Filmszemle egyik „véglete” a Faludyról készült dokumentumfilm lesz. Magáról a műről (Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Faludy György, költő c. filmjéről) mit sem közölt az ügynök – nyilván nem látta még –, viszont politizáló versrészletekkel teljes kis portrét kanyarított „az öt évtized után is rendkívül népszerű, csodálatos költői színvilágú, a vagány magatartást legjobban híres-hírhedt Villon-átköltéseivel igazolt Faludy Györgyről”. Egyúttal felidézte, hogy 1961 októberében, ügynöki pályája elején ő maga dobott fel három embert, akik illegálisan sokszorosították a Faludy-féle Villon-kötetet. Egyet akkor át is adott Kovács Gyula századosnak az 50 példányban, darabonként 13 forintból kihozott kötetből, melyet persze ennél drágábban kínáltak.
Részlet Szőnyei Tamás Titkos írás 1-2. – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990 című kötetéből.
