Magyar Narancs: Ez a könyv rólad szól?
Biró Zsombor Aurél: Rólam szól, de nem rólam szól. Létezik egy fiktív Zsombor, a regény narrátora, és létezik az igazi Zsombor, én. Ők ketten nem ugyanazok, de mivel az igazi Zsombor odaadta a nevét a fiktív Zsombornak, az olvasó azonosnak gondol minket. Az ebből következő ellentmondások érdekelnek. Az elmúlt években leginkább azok a szövegek foglalkoztattak, amik megpróbálták közelíteni a távolságot valóság és fikció között. Az olvasmányaimban is az őszinteséget keresem, ezért határoztam el, hogy megpróbálom egy az egyben megírni a családom történetét valós nevekkel, szereplőkkel. Csak aztán rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen, mert írás közben folyton hazudok. Hiszen az, amit valóságnak nevezek, csak az én valóságom, a többi szereplő egész máshogy mesélné el ugyanazt.
MN: Milyen irodalmi előképeid voltak ehhez?
BZsA: Knausgård Harcom című sorozatában, vagy Visky András, Gerlóczy Márton regényeiben izgalmasnak találtam ugyan a valóság irodalmi felvállalását, de hiányoltam valami extra gondolatot a valóság és a fikció viszonyáról. A legtöbb autofikciós regény kapcsán az az érzésem, hogy a szerző belehelyezi az olvasót a kukkoló pozíciójába, aztán ott is hagyja lubickolni ötszáz oldalon keresztül. Én ezt a bulvárélményszerűséget meg akartam haladni. Pozitív példa volt számomra Vida Gábor Egy dadogás története című önéletírása, vagy Édouard Louis énregényei.
MN: Ezek szerint az, hogy folyamatosan reflektálsz is önmagadra, tudatos vállalása a szövegnek.
BZsA: Többé-kevésbé igen. Miközben írtam a saját valóságomat, elkezdett kirajzolódni előttem egy családregénybe ágyazott felnövéstörténet. Színeztem, alakítgattam a dolgokat, de egy ponton be kellett látnom, hogy ez így már sajnos nettó kamu. Aztán jött anyám meg apám, és ők is elmondták, hogy jó, jó, kisfiam, de ez az egész sajnos nem így volt.
MN: Sokszor foglalkozol az örökölt családi minták feltérképezésével, ez volt itt is a motivációd?
BZsA: A húszas évei elején másról tud hitelesen beszélni az ember?
MN: Ha valaki hiteles akar lenni, mint író, mindenképpen a családjáról vagy saját magáról kell írnia?
BZsA: Egyszerűen unom a tisztességesen elmondott történeteket, de a nyelvi zsonglőrködést, a téttelen irodalmi bohóckodást is. Az izgat, amikor írás közben valami olyat tudok bevallani magamról, amit civilben nem mernék. Azokról a felismerésekről akarok írni, amikbe az ember beleizzad elalvás előtt.
MN: Ez a regény nem regénynek indult. Mi volt az eredeti terv?
BZsA: 2022 őszén egy Billund-Budapest repülőúton eldöntöttem, hogy megírom a férfivá válásom történetét. Akkor még nem tudtam, hogy mi fog kikerekedni belőle, csak abban voltam biztos, hogy
amióta az eszemet tudom, problémám van a saját férfiasságommal, és ennek a végére akarok járni.
Édesapám sportoló, tradicionálisan maszkulin figura, a legcsávóbb csávó, akit el tudsz képzeli. De igazából az életem összes férfi-figurája hasonlít hozzá, körülvesznek ezek a szőröstökű karakterek. Az egyikük, az irodalmi mentorom, Potozky László hívta fel a figyelmemet a készülő novellát olvasva, hogy most már vegyem észre, hogy ez egy regény lesz.
MN: Miért, vagy hogyan kezdtél el írni?
BZsA: Anyám asztrológus, apám vízilabdaedző, de a kultúra fontos volt nekünk, mindig sokat olvastam. Tizennégy évesen elém került Hemingway A nap is felkel című regénye, egy klasszikus, szép-szomorú szerelmes történet, én pedig kamaszként szintén szerelmes és szomorú voltam. Megérintett, hogy egy szöveggel mekkora hatást lehet elérni. Amikor bekerültem az SZFE-re filmíró szakra, már magától értetődő volt, hogy az írással kell foglalkoznom.
MN: Miért éppen filmíró szakra jelentkeztél?
BZsA: A színház is érdekelt, de ott csak dramaturg szak volt, én meg írni akartam.
MN: Kielégítő volt számodra a filmíró szak?
BZsA: Szabó Iván és Szöllősi Barnabás osztályába jártam, akik eredetileg egy progresszív szemléletű, gyakorlati és elméleti kompetenciákra is kiterjedő íróképzésen akartak végigvinni minket. Sokat tanultam tőlük a történetekről és a nagyszerkezetű sztorikról, de az egyetemi karrierem végül nem a tanulásról szólt elsősorban, hanem például az egyetemfoglalásról és a Covidról.
MN: Aktívan részt vettél az egyetemfoglalásban?
BZsA: Karakterformáló volt, teljesen más ember lettem a végére. Eleinte megúszásra játszottam, nem akartam lázadni, mert örültem, hogy felvettek erre a fantasztikus helyre, és nem akartam forradalmaskodással elcseszni ezt a kevés időt, amit itt tölthetek. Most megvetéssel gondolok erre a megalkuvó énemre.
Aztán az egyetemfoglalás éjszakáján volt egy katartikus élményem, és utána radikalizálódtam én is.
Utólag ijesztő, hogy ez a pálfordulás milyen akadálytalanul ment végig a személyiségemen. Minden probléma nélkül kezdtem el takonygerincűnek nevezni azokat az évfolyamtársaimat, akikkel öt nappal azelőtt még én magam is egyetértettem.
MN: Minek hatására történt a pálfordulás?
BZsA: Aznap este, amikor elfoglaltuk az egyetemet, volt egy tüntetés a Vas utcában. Az utca fölé ki volt függesztve egy hatalmas molinó: szabad kultúra, szabad tudomány, szabad ország. A molinót tartó acélsodrony egyik végét kikötöttük az SZFE koli erkélyére, a túloldalon pedig az egyik lakó megengedte, hogy bemenjünk a lakásába és kifeszítsük az ablakába. Egy fémdarabbal rögzítettük a sodronyt. Na, hát ezt a fémdarabot leejtettük a többezres tömegbe. Amíg az évfolyamtársam lement az utcára megkeresni, nekem kellett tartani a kötelet. Álltam az ablakban, hallgattam a beszédeket, tépte az acél a tenyeremen a bőrt, és tudtam, hogy ha belehalok, akkor sem ereszthetem el a kötelet. Ott, abban a fél órában történt bennem valami.
MN: Végül megérte, vagy úgy érzed igazából nem értetek el semmit?
BZsA: A legnagyobb tanulságom, hogy valaminek az értékét nem az adja, hogy mit érek el vele. Ki lettünk picsázva, rajtunk is keresztülment a rendszer. De akkor is megérte. Most olvasom újra az Iskola a határont. A kötet fülszövegében Esterházy Péter azt írja, hogy Ottlik méltóságot ajánl nekünk. Hogy az életben megkötendő alkukat méltósággal kell megkötnünk. És amikor ez nem lehetséges, akkor nem kötünk alkut. Velünk is ez történt.
MN: Hogy alakult a filmforgatókönyv írói karriered?
BZsA: A forgatókönyvírásra autonóm irodalmi tevékenységként tekintek, saját anyagokkal szeretek dolgozni, és olyan rendezőkkel, akikkel közös témát tudunk találni. Az egyetemen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy több ilyen rendező is járt az évfolyamomra. Füzes Dániellel és Kizlinger Lillával jelenleg is dolgozom, előbbivel nagyjátékfilmet, utóbbival rövidfilmet készítünk.
MN: A családi minták szükségszerű továbbhurcolásának felfejtésében még van muníció, vagy ez csak egy állomás az alkotói életedben?
BZsA: Eddigi munkáim, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad és a Megrág, kiköp című színdarabok, valamint a regényem a témával foglalkozik, de most épp váltásban vagyok, új dolgok kezdtek el foglalkoztatni.
MN: És mi az?
BZsA: A közélet.
Lassan tizenöt éve élünk egy rendszerben, és a kortárs művészetek nemigen találják a nyelvet, amivel erről a rendszerről beszélni lehet.
Körülíró, áttételes kísérleteket látok színházban és irodalomban is, olyan beszédmódokat, amik a Kádár-korszak szabályaira lettek kitalálva, de az Orbán-rendszerben egyszerűen nem érvényesek.
MN: Találtál már megfelelő formát a témakörhöz?
BZsA: A jövő évadban mutatjuk be Dohy Balázs rendezésében a Kivégzés munkacímű színdarabomat, itt már ezzel kísérletezünk. A sztori egy SZFE-n végzett színházrendező osztályról szól, és a darabban úgy beszélnek a közéletről, ahogy mi is beszélünk róla a mindennapjainkban. Ha a valóságban minden beszélgetést átsző a politika, akkor miért ne lehetne kimondani a színpadon, hogy Orbán Viktor? A művészet a máról beszél a mának.
MN: Mostanában a legtöbb drámai szöveg improvizációk alapján íródik, te is így dolgozol?
BZsA: Improvizációkból dolgozni iszonyatosan jó, mert kollektív munkafolyamattá válik az írás. Összeülünk a rendezővel, a színészekkel, ahogy most legutóbb, a Megrág, kiköp esetén Kizlinger Lillával, Rujder Viviennel és Béres Bencével, és együtt találjuk ki a figurákat, a helyzeteket. Ebből a nyelvi kincsesbányából aztán kigyűjtögetem, amit jónak tartok, és hozzáteszem a sajátomat. De ezt csak bizonyos témákkal lehet megcsinálni, olyanokkal, amikhez a színészeknek személyes kötődése van.
MN: A Kivégzés című legutóbbi drámád a hatalmi visszaélés témáját járja körül. Van személyes élményed ezzel kapcsolatban?
BZsA: Ebben a darabban szó esik egy nagyon konkrét, egyetemi abúzushelyzetről, ami egy teljesen fiktív sztori. Persze amikor elkezdtük a munkát, Dohy Balázs barátommal közös élményekből indultunk ki. Bár mindketten szerettük az SZFE-t, abban egyetértettünk, hogy egy erősen hierarchikus intézmény volt, ahol az osztályfőnökök hihetetlenül érzékeny pozíciót töltöttek be, és nem is rosszindulatból, inkább érzéketlenségből, vagy generációs különbségekből fakadó figyelmetlenségből sokszor nem kezelték elég körültekintően azt, hogy a szavuknak milyen ereje van.
Hallgatóként besétálsz tizennyolc évesen egy térbe, ahol ott ül veled szemben a Nagybetűs Autoritás, a Beérkezett Művész. És bár nem is tudod feltétlenül, hogy ő kicsoda-micsoda, mit gondol művészetről, társadalomról, a hatalmi pozíciójából fakadóan mégis az ő pozitív vagy negatív visszajelzése lesz számodra a minden. Ráadásul kevesen vagytok, kialakul egyfajta versenyhelyzet is, brutális pszichológiai küzdelem, amit bizonyos osztályok tudnak kezelni, mások viszont egyszerűen megeszik egymást. Az egyetemfoglalás aztán belökött minket, hallgatókat a lövészárokba, és ebben a harci helyzetben ezeket a kritikákat nem lehetett megfogalmazni. Háborúban voltunk, nem kezdhettünk el lőni a sajátjainkra, pedig lehet, hogy az egyetemfoglalók 90 százaléka azt gondolta, hogy ez az intézmény reformra szorul.
MN: Most már úgy érzed, hogy lehet beszélni?
BZsA: Miért ne? Az SZFE-t kinyírták.
MN: Azóta sem tapasztalom, hogy bárki valódi kritikát fogalmazott volna meg a régi SZFE-vel kapcsolatban.
BZsA: A mi darabunk sem arról fog szólni, hogy számba vesszük az SZFE hibáit. Abból indultunk ki, hogy oké, akkor most ne azt a rendszert fikázzuk, ami elvette tőlünk az egyetemünket, hanem gondoljuk át, hogy mi volt rossz az egyetemen, és tágabb értelemben mi rossz abban az értelmiségi világban és színházi-filmes kultúrában, amiben létezünk.
MN: És mi a rossz?
BZsA: Ez komplex kérdés, amire remélhetőleg a darab komplex választ ad. Nekem rengeteg gyomorgörcsöt és szorongást okozott az egyetem, de rengeteg figyelmet, odaadást és törődést is kaptam. És amikor két évvel a diplomázásom után idén a Katona József Színházban dolgoztam, az olyan volt, mintha visszakerültem volna az egyetem befogadó, szigorú, de nyitott és türelmes közegébe.
MN: Hogy fogadod a kritikát? Volt szakmai kudarcélményed?
BZsA: Még barátkozom a kritikákkal, most jönnek az első konkrét visszajelzések a regényem kapcsán. A filmes és a színházi munkák esetében a dicséret eloszlik az alkotók közt, de a negatív kritika is kevésbé szúr. A legnagyobb szakmai kudarcom eddig az volt, amikor a Jelenkortól és a Magvetőtől is visszadobták a novelláskötetem tervét. De igazuk volt, és ezekbe a bukásokba amúgy sem szabad beletörni. Öt évig vízilabdáztam, és az uszodában megtanították: ha veszít az ember, akkor veszít, ez van.
