Könyv

Irina erkélyjelenete

Declan Donnellan: Színész és célpont

Sorköz

Jól köll spilázni, és kész! – ha igaz, hajdanán ily keresetlen és ízes egyszerűséggel sommázta a színészet lényegét Kiss Manyi, s neki talán tényleg csupán ennyit kellett tennie.

A legtöbb színész számára azonban ennél azért számottevően nagyobb leckét ad fel a választott hivatás gyakorlása: a színrelépéstől a remélten tapsos abgangig, egyenletes lélegzetvételtől a nyílt színi halálig. Annál is inkább, hiszen a színjátszás körül ráadásul történelmi múltú misztifikációk egész serege tenyészik, s korántsem csupán olyan veszélytelenfélék, amelyek a közönség tiszteletteljes elragadtatását szolgálják. Nem, sokszor bizony maguk a színházi emberek is a ködösítés áldozataivá válnak, ami persze nem is csodálható egy olyan közegben, ahol szemre ennyire megjósolhatatlan a siker, és ahol a nézőkre gyakorolt hatás mértéke is épp ilyen bizonytalan.

Túl a Sztanyiszlavszkij-módszeren és még ki tudja, hány egyéb metódus és praktika elterjedésén, 2002-ben a világhírű angol rendező, Declan Donnellan nyújtott páratlanul hasznos segédletet a széles nagyvilág színészei számára. The Actor and the Target című, azóta számos kiadást megérő munkája ugyanis jószerint egy önsegítő kézikönyv világos, célratörő és a hasznos ismétlésektől sosem idegenkedő modorában kínálta fel az ilyen-olyan szerepekkel bíbelődő vagy épp kínlódó olvasóinak a termékeny közelítések, kérdések és technikák egész sorát. Méghozzá úgy, hogy mindeközben a szerző okosan ellenállt a tudományosság csábításának, elméletek helyett megannyi gyakorlatias munkahipotézissel dolgozva.

Immár magyar nyelven is olvasható, és hazai kiadásával éppenséggel a Színművészeti hallgatóinak ajánlott művében Donnellan valósággal hadat üzen a színészet körül hagyományosan és gazdagon burjánzó kártékony meggyőződéseknek és vészes hatású retorikai fordulatoknak. A megnyugtatóan szellemes hangvételű tárgyalás középpontjában majd’ mindvégig a shakespeare-i erkélyjelenetet próbáló Irina áll, a hozzáértő tanácsok túlnyomórészt az ő képzeletbeli színpadi munkáját terelgetik. Méghozzá messzire el az éntől a mindenkori célpont felé, amelyről elmondható, hogy: mindig létezik, „rajtunk kívül van, mérhető távolságban”, „már azelőtt létezik, hogy szükségünk lenne rá”, „mindig konkrét”, „folytonos változásban van” és „mindig aktív”. Ha első pillantásra tán nem tűnne fel, mindez csupa felszabadító erejű hipotézis, amely távolítja a színészt az öngyötrés és az önreflexió csapdáitól, és persze a leblokkolás rettenetétől. De éppígy szabadítja ki a szerző a könyvét olvasó színészt olyan félrevezető (tév)képzetek béklyójából is, mint amilyen az átváltozás-átlényegülés, a jelenlét vagy a szerep jellemének és érzelmeinek felmutatása. Mondjuk, amikor Donnellan megállapítja: „Irina nem változtathatja át magát Júliává. Nem érheti el Júlia »állapotát«, nem verhet »alaptábort« Júlia jellemében.” Vagy másutt: „Ha Irina meg akar mutatni nekünk valamit Júliában, az olyan lesz, mintha értekezést írna a figuráról, vagy hegedűkísérettel próbálná meg nyomatékosítani a saját alakítását.”

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk