Könyv

A kiesett idő

Margaret Atwood: Macskaszem

Sorköz

Atwood 1988-ban, három évvel A szolgálólány meséje után írta a Macskaszemet, jóllehet – mint azt egy akkori interjúban elárulta – az alapötlet már 1964-ben megfogalmazódott benne, és néhány korai jegyzetét fel is használta a regényhez.

Talán ezért, talán nem, a Macskaszem egyenetlen könyv lett. A cselekmény két idősíkon fut: Elaine Risley középkorú festőművész egy retrospektív kiállítás erejéig visszatér gyerek- és fiatalkora városába, Torontóba, miközben töredékes visszaemlékezésekben reflektál addigi életére. Az emlékek is két jól elkülönülő részre oszlanak. Az egyik szálon tízéves koráig követjük Elaine-t, azt, hogy milyen nehezen illeszkedik bele az iskolai környezetbe, s hogyan válik egy komoly bullying áldozatává, a másikon pedig kamaszkorát, művésszé és anyává válását meséli el. A gyerekkori fejezetek Atwood legjobbját idézik, a múltjával szembenéző festő figurája is érdekes, de ami a kettő közötti űrt kitölti, az meglehetősen elnagyolt, sőt helyenként egyenesen unalmas is.

A 40-es évek elején, amikor a kislány nyolc­éves, az erdei rovarkutatóként dolgozó apja egyetemi állást kap Torontóban, a család így felhagy addigi nomád életvitelével. Elaine ekkor kezd rendszeresen iskolába járni. Nagyon komoly asszimilációs kihívást jelent ez, genderszempontból is. Elaine-nek ugyanis bátyja van, és soha nem voltak lánybarátai: „Lányokkal más játszani, és először furcsán érzem magam közben, félszegnek, mintha csak utánozni próbálnék egy lányt.” Idővel aztán már nemcsak a társadalmi helyzete és vallástalansága miatti kisebbrendűségi érzéssel kell megbirkóznia, hanem azzal is, hogy három „legjobb barátnője” az egy évvel idősebb Cordelia vezényletével zaklatni kezdi. Folyamatos megfigyelés alatt tartják és kritizálják Elaine viselkedését, egzecíroztatják, megalázó feladatokat találva ki számára, például hogy feküdjön bele egy mély gödörbe. Atwood mesterien érzékelteti hőse kétségbeesését. Egyrészt olyan fizikai tünetekkel, mint a gyakori ájulás vagy a talpán lévő bőr tépkedése, másrészt a benne dúló kettős érzések leírásával: „rettegek, hogy elveszítem őket. Meg akarok felelni. A gyűlölet könnyebb lett volna. A gyűlölet esetében tudtam volna, mit tegyek.” Vagy: „Ürügyeket eszelek ki, hogy ne kelljen kimennem játszani. Még most is játéknak hívom.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.