Könyv

A kiesett idő

Margaret Atwood: Macskaszem

Sorköz

Atwood 1988-ban, három évvel A szolgálólány meséje után írta a Macskaszemet, jóllehet – mint azt egy akkori interjúban elárulta – az alapötlet már 1964-ben megfogalmazódott benne, és néhány korai jegyzetét fel is használta a regényhez.

Talán ezért, talán nem, a Macskaszem egyenetlen könyv lett. A cselekmény két idősíkon fut: Elaine Risley középkorú festőművész egy retrospektív kiállítás erejéig visszatér gyerek- és fiatalkora városába, Torontóba, miközben töredékes visszaemlékezésekben reflektál addigi életére. Az emlékek is két jól elkülönülő részre oszlanak. Az egyik szálon tízéves koráig követjük Elaine-t, azt, hogy milyen nehezen illeszkedik bele az iskolai környezetbe, s hogyan válik egy komoly bullying áldozatává, a másikon pedig kamaszkorát, művésszé és anyává válását meséli el. A gyerekkori fejezetek Atwood legjobbját idézik, a múltjával szembenéző festő figurája is érdekes, de ami a kettő közötti űrt kitölti, az meglehetősen elnagyolt, sőt helyenként egyenesen unalmas is.

A 40-es évek elején, amikor a kislány nyolc­éves, az erdei rovarkutatóként dolgozó apja egyetemi állást kap Torontóban, a család így felhagy addigi nomád életvitelével. Elaine ekkor kezd rendszeresen iskolába járni. Nagyon komoly asszimilációs kihívást jelent ez, genderszempontból is. Elaine-nek ugyanis bátyja van, és soha nem voltak lánybarátai: „Lányokkal más játszani, és először furcsán érzem magam közben, félszegnek, mintha csak utánozni próbálnék egy lányt.” Idővel aztán már nemcsak a társadalmi helyzete és vallástalansága miatti kisebbrendűségi érzéssel kell megbirkóznia, hanem azzal is, hogy három „legjobb barátnője” az egy évvel idősebb Cordelia vezényletével zaklatni kezdi. Folyamatos megfigyelés alatt tartják és kritizálják Elaine viselkedését, egzecíroztatják, megalázó feladatokat találva ki számára, például hogy feküdjön bele egy mély gödörbe. Atwood mesterien érzékelteti hőse kétségbeesését. Egyrészt olyan fizikai tünetekkel, mint a gyakori ájulás vagy a talpán lévő bőr tépkedése, másrészt a benne dúló kettős érzések leírásával: „rettegek, hogy elveszítem őket. Meg akarok felelni. A gyűlölet könnyebb lett volna. A gyűlölet esetében tudtam volna, mit tegyek.” Vagy: „Ürügyeket eszelek ki, hogy ne kelljen kimennem játszani. Még most is játéknak hívom.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.