Jónás Tamás: Elegem van abból, hogy cigány író vagyok, hogy be kell fogni a pofámat

  • Artner Szilvia
  • 2023. május 21.

Sorköz

A Dokk.hu című irodalmi portál alapítója, szerkesztő, újságíró és programozó. A most megjelent Kívülálló című regénye apropójából beszélgettünk az alkotói folyamatokról, közérzeti kérdésekről és a valódi választások erejéről.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. április 19-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Huszonkét éves voltál, amikor megjelent a Cigányidők című önéletrajzi regényed, amelyben a gyermekkorodról írsz. Most lettél ötven. Új könyved ismét valamiféle vallomás, számvetés?

Jónás Tamás: Három évvel ezelőtt kezdtem el írni, és sejtelmem sem volt, mikor fogom befejezni. Ráadásul vannak benne részek bő tíz évvel ezelőtt íródott szövegekkel. Szóval semmiképp sem valamiféle életközépi összegzés mozgatott. Inkább az ijedtség. Eddig nem történt velem semmi, ami az öregedésre utalt volna, most meg hirtelen lett mindenféle testi nyavalyám, és mindjárt megszületik az unokám is. Éppen úgy ijedtem meg, ahogy ilyenkor szoktak az emberek, csak én nem tudok piros Porschét venni. Rémületemben írok.

MN: Évek óta napi több verset osztasz meg különböző felületeken. Szinte percről percre követhető ezek mentén az életed. Prózát is ilyen könnyen írsz?

JT: Még könnyebben, így csak akkor írom, ha van nehezítés, egyébként dőlne belőlem a szöveg. Itt technikai nehezítés volt. Nem volt számítógépem, egy iPaden írtam meg az egészet. Azóta már beszereztem egy laptopot, és dolgozom is a következő regényen. Félek is, hogy a kényelmessége miatt nem lesz olyan jó élmény a megírása. A versekkel kapcsolatban mindig sokrétű megfontolás munkált bennem. Hajlamos vagyok rá, hogy túlsűrítsek, amikor meg rájövök, hogy nagyon tömör lett, rögtön írok valami könnyedebbet. A prózámban nincsenek ilyen amplitúdók.

MN: Mi a szűrő, ha ilyen korlátlanul jön a szöveg belőled?

JT: A prózában a téma. Fontos, hogy a cím meglegyen, majd ahhoz illesztek mindent.

MN: Mennyiben önéletrajzi ez a szöveg?

JT: Ha bárkinek megmutatnám, aki szerepel benne, azt mondaná, hogy hazudok, mert ezek így nem igazak. Az összes történetemből azokat válogattam egybe, amelyek a kívülállóságot igazolják. Nagyon nem érzem becsületesnek, ha másvalakiről írok, ezért lebegtetem az egészet. A narrációm azért egyes szám első személyű legtöbbször, mert csak magamért tudok felelősséget vállalni, magamról tudok úgy beszélni, hogy a lehető legkevesebb embert bántom meg. Ezért aztán a Kívülállóban rengeteg olyan sztori van, amelyek nem velem történtek meg, de mintegy magamra vállaltam azokat.

MN: Nekem a Kívülálló egy generáció vidéki fiataljainak a Budapest-regénye. Neked is generációs sztori ez?

JT: A kívülállóságot mindannyian megéljük így vagy úgy. Amikor csak lehetett, nem Budapestet választottam háttérnek, épp a történetek általános egzisztenciális tapasztalatát aláhúzva ezzel. A kívülállóságot nagyon sokan feladjuk, mert nagyon kényelmetlen. Művészemberként viszont felér egy árulással, ha a kívülállást lecseréled valami kényelmesebb pozícióra. Nem nagyon akarnék politizálni, de nem hagyhatom ki a közelmúlt történéseit. Az olyasmiket például, hogy Müller Péter Sziámi miért kerül be egy olyan intézménybe, mely látszólag ellenkezik mindenféle értékkel, amelyet képvisel. Amikor magamban fel akarom menteni, akkor azt gondolom, hogy ez a korral jár. Időskorában az ember talán le akar mondani arról a tisztánlátásról, ami a kívülállóságban rejlik. Ha bekerülsz egy csapatba, legyen ez politikai, művészeti vagy akár csak a faluközösség, automatikusan korrupt leszel az érintettséged révén, és attól kezdve biztosan nem látod tisztán az összefüggéseket.

Nekem ebben az volt mindig érdekes, hogy mit lehet tenni, miközben nincs megoldás arra, hogy csökkentsd a fájdalmakat, vagy békét köss. Arra jutottam, hogy egy lehetőség van: kitartani.

Olyan ez, mint amikor vernek: nem jó visszaütni, nem jó elszaladni. Ki kell bírni. Sodródni kell azzal, ami jön, és közben reménykedni, hogy van egy belső megfigyelőd, aki mindezt rögzíti, és abból tudsz majd következtetést levonni, illetve nemes világlátást kialakítani. Szerintem ez a művészet, a művész feladata. És azt is szeretném hangsúlyozni, mert ez velem kapcsolatban felmerülhet, hogy nem a cigányok kívülállóságáról beszélek. Hanem a művészekéről. Az a feladatunk, hogy írjunk. Közben sok minden történik az életben: lesz családunk, elvész a családunk, de én arra szerződtem a társadalommal, hogy mindezt nézzem, lássam, és valamikor formába is öntsem.

MN: Egyfajta tényfeltárás is zajlik a könyvben. Mintha az okait is keresnéd annak, miért úgy alakult az életed, ahogy. Ehhez képest a korábbi közléseidből jól ismert gyerekkorod, a családodra vonatkozó részletek nem jelennek meg. Már nem tartod fontosnak, hogy a gyermekkori önmagadról beszélj?

JT: A regényben mindegy, hogyan lett a főszereplő kívülálló. Nem szerettem volna egy újabb Apuapuaput vagy Cigányidőket írni, amelyben szinte élvezettel taglalom a gyerekkori borzalmakat. Most az érdekelt, mihez lehet kezdeni a kisodródás után. És egyébként sem akarok már a régmúlton rágódni. Mindig lesznek rémálmaim, önnyugtatgató rutinjaim. A párkapcsolataimban mindig benne lesz az a motívum például, hogy „meg kell menteni a nőt”, hiszen négyéves koromtól hatéves koromig az volt a feladatom, hogy megmentsek egy kislányt. Ezekről már nem akartam írni, arról azonban muszáj volt, hogy felnőttként mit tudsz kezdeni a kívülállósággal. Abban bízom, hogy az olvasóban feltámad valami romantikája a kívülállóságnak. Javaslom is mindenkinek, mert hasznos: ébren tart, tisztán tart, kondicionál. Megjegyzem: csupa olyasmit mondok most, aminek az ellenkezője mellett is tudnék érvelni, de ez a könyv most erről szól.

 
Jónás Tamás

MN: Sokszor akartál már kiszállni az életből. Ez is a kívülállóságod miatt volt?

JT: Igen. Ez egy rideg terep, itt tényleg nincs Isten, feladatod meg van egy csomó, mert folyamatosan tájékoztatnod kell a létezésének veszélyeiről a többséget. Baromi fárasztó. Hogy pihenni tudjak, durván rászoktam az italra, amit soha nem gondoltam volna, mert apám egy általam megvetett alkoholista volt. 31 éves koromig egy kortyot sem ittam, nem cigiztem, nem drogoztam. Emlékszem, hogy a 42. születésnapomon Zalán Tibor megkérdezte, iszom-e. Mondtam, hogy igen, de akkor még nem is ittam mindennap. Utána csapott be a krach. Ha nem találsz ki valami menedéket, fájdalomcsillapítást, akkor nem lehet sokáig bírni. Kívülállóként mogorva leszel, elégedetlen, és az emberi kapcsolataid is megromlanak. Viszont úgy érzed, hogy kapcsolatban vagy az Istennel, aki nem létezik. Hát, ez tényleg egy egyenes labirintus, ahol az öngyilkosság gyakran tűnik megoldásnak.

MN: Ilyenkor az írás volt a menedék?

JT: Nem, a szex. Az írás már az épülési szakaszt jelenti. A felfokozott szex az, ami helyre szokott rakni, ezért hát megszállottan szexeltem. Nem voltam promiszkuis, az aktuális partnereimet terheltem meg ezzel. Utána jön az írás, az már kontrollált libidó. Akkor kezdek gyógyulni. Tulajdonképpen mindent kipróbáltam már, ez nem titok, és mindent úgy hagytam abba, hogy na, most már elég volt. Nem voltak gyötrődő szakaszaim. A szexszel is ugyanígy volt: egyszer csak megszűnt az igény, aztán évekig nem csináltam. Minden dolog, amit túlzásba viszek, végül undorral tölt el. Néha már az elején is. Eleinte úgy ittam, hogy három sört vettem, ha kettőt akartam inni, mert az elsőt mindig kihánytam. A drog meg mindig pánikrohammal kezdődött, még a használat előtt. Nem akartam én ezeket az anyagokat bevinni a szervezetembe.

MN: Sokszor lírai a regény.

JT: Ez a munkamódszeremből is ered. Alapvetően vonzódom a lélektani elemzésekhez. Persze nem direktben pszichologizálok. Performatív írásnak nevezem ezt a módszert, amikor az élmények érzéki reprodukálásával építem fel a szövegeket. Ez egyébként a líra sajátja, de nálam a kettő keveredik. Sok olyan versem van, amely történetet mesél el, és ebben a regényben is sokszor élek a líra eszközeivel.

MN: Fél éve nem iszol. Ugyanúgy megy az írás pia nélkül is?

JT: Baromi fárasztó ez is: nyitva az agyam, és mindent élesebben látok. De fárasztó volt az ivás is, megviselte a szervezetemet, a szakadozó tudatállapotokban nem is tudtam, hogy mi történik velem igazán. Az íráshoz tisztának kell lennem, még kávé hatása alatt sem tudok rendesen írni. A szervezetem jól regenerálódik, ezt örököltem a szüleimtől, de nagyon erősnek kell lenni ahhoz is, hogy józanul folyamatosan nyeld a szart, ami áramlik a politikából, az emberek közérzetéből. Ezektől kikészülök minden nap, és kénytelen vagyok szertartásosan leülni és semmit nem csinálni, csak tisztítani az agyamat.

MN: Kinek a nevében írhat, beszélhet egy író? Háy Jánost a Mamika című regénye kapcsán rasszizmussal vádolták, illetve azzal, hogy fehér férfi íróként nem veheti fel egy cigány asszony személyiségét.

JT: Bárki nevében beszélhet az író. Akár Istenében is. A lényeg, hogy hiteles tudj maradni, és a lélekmélyi dolgokat a legtermészetesebb módon ki tudd fejteni. A felelősség inkább abban áll, hogy továbbtáplálja-e a szöveged a hazug sztereotípiákat. Ezt a felelősséget egyébként én nem vállalnám. Aki ismeri Jánost, az tudja, hogy távol áll tőle a rasszizmus, de egy szöveg attól még lehet rasszista, hogy az írója nem az. Ha János ilyen babérokat akart, akkor a felelősséget is vállalnia kell. Szerintem egyébként ez legalább annyira a szerkesztő bűne is.

MN: Mit jelent neked, mint kívülállónak a szeretet fogalma?

JT: Nem mondanám senkinek, hogy most jöttem a templomból, de a szeretetet tartom a legfontosabb erőtérnek. A gyerekeimet is úgy akarom szeretni, ahogy a szomszédomat, ugyanazzal a tisztasággal. Nem szólok bele az életükbe, mert azt gondolom, ha valakit szeretünk, érintetlenül hagyjuk. Ha valakit szeretek, akkor nem mondom neki, hogy akármit így vagy úgy csináljon, legfeljebb azt kérdezem meg, hogy segíthetek-e. Akit szeretek, azt a figyelmemmel kísérem. De ez a figyelem nem lehet zavaró. A szerelem más ügy, ott zabálás van. Azzal kezdjük, hogy beleharapunk a másikba, mert finom, vagy azért, mert azt hisszük, hogy az. Ha találkozol egy emberrel, akit szeretsz, utána jobb lesz az életed. Ha rosszabb lesz az életed vele, akkor ő nem szeret. Ilyen egyszerű.

MN: Mi a fő inspirációd?

JT: A hatás. Nekem az a legfontosabb az írásban. A Kívülállót, amióta kijött a nyomdából, hatalmas sikernek élem meg. Sokan felzaklatódnak tőle, és vissza is jeleznek: hörgéssel vagy rajongással. Olvastam a könyvedet, jó volt: az ilyen „dicséret” nekem felérne a kudarccal.

 

MN: Három könyv jelent meg egyszerre a kiadónál. Az 50 vers, a Cigányidők és a Kívül­álló. Milyen kombó ez?

JT: A Cigányidőket csaknem 30 éve írtam. Az 50 verset meg én találtam ki, hogy ajándékba adjam azoknak, akik a verseimet szeretik. A Facebookon válogattuk közösen az olvasóimmal. Úgy lett az Ampersand az új kiadóm, hogy a Magvető visszadobta a regényt, baja volt a szöveggel. Elkeseredtem, hogy na, tessék, ez az igazi kívülállóság, a saját kiadód sem ad ki. A legutóbbi versválogatásomat is „elfelejtették”, érdemeim felemlegetése mellett, persze. Nem vagyok nagy piaci érték, kész, így értelmezem.

MN: Valamikor, pár éve még a tengerhez akartál költözni, ahhoz képest most Erdély mélyén élsz.

JT: Csak azért nem mentem, mert nem tudtam. Megváltozott közben a világ. Anyagi okai vannak a maradásomnak, de ha ez nem lenne, azonnal az Adria mellé költöznék. Most is azon dolgozom, hogy odaérjek valahogy, mert nagyon nagy szükségem lenne rá. Erdély most olyan nekem, mint Csernely, a szülőfalum. Nagyon otthonos, és hát itt gyógyultam meg. Ez a betegség három évig lakásban tartott, három hónapja kezdtem újra sétálgatni. Szívizomgyulladásom lett, az oltásoktól vagy mitől, ki tudja, már nem tudtam kikelni az ágyból. Azt hittem, végem. A magyar egészségügybe hiába jártam el, gyakran ránézésre diagnosztizáltak. Aki azt mondja, hogy rendben van a magyar egészségügy, annak valami hályog van a szemén. Erdélyben azonnal kiderült, mi a bajom, el lehetett kezdeni a gyógyszeres kezelést. Úgy tűnik, sikeres volt, újra van erőm.

MN: A következő ötvenre mit tervezel?

JT: Ne vicceljük el: a halált. Úgy számolok, hogy van még tíz évem. Tök szabadon akarom eltölteni. Elegem van abból, hogy cigány író vagyok, hogy be kell fogni a pofámat, hogy meg kell védeni az írói, költői habitusomat, elegem van az éhezésből, a hazug barátokból, a szégyennel telt szerelmekből. Most már egyszerűen csak jól fogom érezni magam, ami nem azt jelenti, hogy vigyorogva fogok járkálni az utcán, de valódi kapcsolatom lesz a világgal. Túl sokat alkalmazkodtam.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Kiszúrt autókerekek, leszaggatott plakátok, feljelentések - így várja a választást Ágasegyháza

A Bács-Kiskun megyei községben 2010 óta Füredi János a polgármester, akinek az előterjesztésére a képviselő-testület megtiltotta, hogy a kampány ideje alatt a jelöltek választási fórum céljából kibéreljék a település közintézményeit. Ez ellen, illetve a településen eluralkodott közhangulat miatt tüntettek egy maroknyian a napokban, két független polgármesterjelölt felhívására.